Het­ven évvel ezelőtt, a ma­gyar költészet napján szüle­tett Kristó Ti­bor – és ez nem le­he­tett vélet­len, ez már egy ko­rai el­jegyzésnek, el­jegyződésnek is te­kint­hető. Már ha egyetértünk az­zal a tétel­lel, hogy költőnek szület­ni kell, nem le­het csak úgy azzá válni.

Kristó Ti­bor mégis csupán hosszú, kerülő uta­kon ju­tott el a líráig, de eze­ket az uta­kat mind be kel­lett járnia költői beérkezéshez. A Kászo­nok­ban kezdődött he­lyet­tes tanári pálya­futása, ahol fa­lumúzeum létesítésébe kez­dett, in­nen a csíksze­re­dai múze­um­hoz került, majd a Har­gitához/​Har­gi­ta Népéhez, s úgy tűnt, ma­rad a ri­portírásnál és a népraj­zi ku­tatómunkánál. Pe­dig közben ver­sek is íródtak. Egy nemrég meg­je­lent in­terjúban így emlékszik a kez­de­ti időkre: „Azok közé tar­to­zom, akik még látták Szabó Gyulát az Utunk szer­kesztőségében, aláza­to­san a papír fölé ha­jol­va, amint kézzel rója a betűket, akár egy ko­los­to­ri apát. Úgy­szintén Bálint Ti­bort a Nap­sugárnál. Többször meg­for­dul­tam Székely János szer­kesztői szobájában, Lászlóffy Aladár pe­dig a saját lakásán fo­ga­dott.”
Kristó Ti­bor első ver­seskönyve 1982-ben elő volt készítve nyom­tatásra, aztán mégsem je­lent: „így ki­ma­rad­tam a Forrás so­ro­zatból. Emi­att (is) talán egyet­len iro­dal­mi műhely­hez sem tar­to­zom. A ma­gam lován magányos lo­vas va­gyok.” Amit ki­derült, en­nek áldásai is vol­tak az átkos­ban: leg­alább nem kel­lett írnia a Cea­us­es­cut és a kom­mu­niz­must dicsőítő ver­se­ket. A zsi­li­pek a rend­szerváltás után sza­kad­tak fel, 1993-ben végre meg­je­lent első ver­seskönyve Fel­ha­gyott ösvények címmel, majd újab­bak követték. Vidékjáró ri­portköte­tek – a Fa­lu­fag­gató, Kis­mes­terségek al­ko­nya, Fúvósébresztő, A ri­por­ter megtér – és ver­sesköte­tek is szép számban: Kései leltár, Égő Éden, Grif­fek és var­jak, Ka­uga­rit íjak, Nap­nyu­gat­ra tar­tok, Cézár pit­varában, Ho­nos rögökön. A nagy­tatáskodással együtt pe­dig egy új hang is fel­buk­kant: a gyer­mek­ver­seké. Két kötet­ben aknázza ki a bennük rejlő lírai le­hetősége­ket: Kárász Kar­csi, a csa­li­hal címűben és a Zsolt ko­bold és szép Mar­gitkában.

Kristó Ti­bor életútja ek­latáns példája an­nak, hogy a fázis­el­tolódást be le­het hoz­ni, hogy a kény­szerpályára került te­hetség előbb-utóbb utat ke­res magának és meg­mu­tat­ko­zik, hogy hat­van után még nem kell leírni egy em­bert, mert még ek­kor is jöhet ki­tel­je­sedés. Ilyen szem­pontból Kristó Ti­bor pályája a Fe­rencz Imréére emlékez­tet: nem csupán azért, mert pályatársak vol­tak a Har­gi­ta Népénél, ha­nem azért is, mert mind­ket­ten a későn beérkezők típusába tar­toz­nak, akik nyugdíjhoz köze­led­ve pótolták be azt, amit korábban nem le­he­tett.
Kristó Ti­bor hű ma­radt szűkebb szülőföldjéhez, itt fej­tet­te ki népraj­zi, ri­por­te­ri, költői tevéke­nységét, bi­zonyítva, hogy itt­honról is le­het eredménye­ket elérni. Szülőfa­lujában, Csíkszent­imrén fúvósze­ne­kart és községi könyvtárat alapított, Csíkhegy­alján tanyát épített magának. Ő tehát min­den érte­lem­ben az al­kotó, te­remtő em­ber ka­tegóriájába tar­to­zik, aki most, het­ven éve­sen is fárad­ha­tat­la­nul dol­go­zik. Ami a leg­fon­to­sabb számunk­ra, az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítványnál, hogy vers­ben is gon­dol­ko­dik. Újságírói, ri­por­te­ri munkájáért már Életmű-díjjal ju­tal­maz­ta Ma­gyar Újságírók Romániai Egyesülete. A Romániai Írók Szövetsége tag­jaként költői ho­va­tar­tozása is egyértelmű. Jó, hogy most lírai életművét is ju­tal­maz­ni tud­juk, mely talán meg­erősítést nyújt a további­ak­hoz.
Köny­ves és más természetű ter­vei meg­valósításához erőt, egészséget kívánva sze­re­tet­tel gra­tulálok Kristó Ti­bor­nak az EMIA-díjhoz!

Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2019. október 12-én, Székelyudvarhelyen. Forrás: eirodalom.ro