Egy borús kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak – és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötért planétát és olvassuk el figyelmesen, – álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem fől a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón… igazi tányérból… Végigmegyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorít és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik – fölirás: Borzalomkamara – csak erős idegzetűeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kultúremberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jöjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villamos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt, földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába…

Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg… kicsit sebesebben sietek a kijárat felé?… no, merre van? És miért nincs itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyílt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el – maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmúlna: – ez a „műfaj“ is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a „műfaj“, mely bebizonyitja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kíváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetűeknek és realista iróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, – levegőt!

Forrás: Két mosoly. Pegazus, 1922. MEK