A fiatalember, aki könyvet átnyújtotta és meleg dedikációt írt bele: Karinthy Ferenc. Szemügyre vettem: ugyanaz az előreugró áll, kutató szem, s mintha éppen úgy, olyan szenvedéllyel keresné a lényeges kifejezést, mint az apja. Csak ahogy pillanatra megfigyeltem, nem oly himbáló járású, lomha, rendetlen s nem is alacsony, hanem éppen nyurga. A fiatalembert egyszer régen már ismertem; akkor Cininek hívták, s a lábunk alatt játszott, amíg apjával, Karinthy Frigyessel egy tatatóvárosi kertben römiztem. Ha jól emlékszem, Cini időnként megcsípte a lábunkat, és ilyenkor pengősökkel váltottuk meg nyugalmunkat. A Szellemidézés című könyvet kézbe vettem, s mindjárt belelapoztam.
– Amint látom, apádról szól.
– Igen.
Szegény Karinthyról kezdtünk beszélni. Erről a zsenigyanús emberi csodáról, aki rövid időre itt járt köztünk s próbálta megmagyarázni embertársainak a lényeges dolgokat, s készült a nagy Enciklopédiára, a fogalmak pontos tisztázására. Akit meggyilkolt a Társadalmi Rend ,félelmetes játékszabályaival. Aki két cikket és három krokit és regényfolytatást és kabarétréfát, sőt sokszor még többet és mást is, például reklámverset is írt naponta a cipő, a ruha, a házbér és egyéb, az író szempontjából tulajdonképpen nem is fontos dolgok miatt. És elmondtam, hogy utoljára Pesten Fenyő Lászlóval és velem ült egy körúti kávéházban. Aztán elutazott Siófokra, és ott meghalt.
Már az ebédnél, aztán délután is a Szellemidézést olvastam. Egyszuszra végeztem vele. Az ifjú Karinthy ifjúságáról ír és apjáról. Könyve a legmagasabb mértéket kibírja. Hogy élt, milyen ideiglenesen, állandó halasztások között Karinthy, aki éppoly büszke volt művére, mint arra, hogy ő találta fel a kókuszfagylaltot, és időnkint kromatikus szájharmonikát is vásárolt, és egyszer juhnyíró és fűnyíró ollókkal kereskedő cég perelte be, mert nem fizette a részleteket. Hogy segítette őt minden és mindenki a vég felé. Van a könyvnek egy részlete, amikor Kosztolányi szelleme megjelenik Kariinthy előtt, és közli vele: meg fog halni. Karinthy alkudozik: még élni szeretne.
Amikor a könyvet letettem, úgy éreztem, hogy gazdagodtam valamivel. Ez a fiatalember, azt hiszem huszonöt éves, de máris író. „Hogy nagy-e vagy kicsi, azt csak a szabója tudja megmondani” – mondta egyszer Ignotus valakiről. A kis Karinthyról nem mondhatok egyebet: író. Okos, ami rendkívül idegesítő, korát tekintve, tökéletes kifejező erő van benne, mélyről jövő, ha szabad azt mondani: fájdalmas humor, kialakult világkép. Igazi. Mintha az ifjú Karinthyval találkoztam volna tegnap, az ifjú Frigyessel, akit soha nem láthattam, mert sokkal öregebb volt nálam. Amikor, mint fiatal hírlapíró bemutatkoztam neki, csaknem rosszul lettem a megtiszteltetéstől. Lehetséges, hogy szellemét átörökítette a fiába? Tegnap óta nem tudok másra gondolni, csak erre a könyvre és a két Karinthyra.

1946 november

Forrás: Déli posta. Gondolat, 1964.