Hargitai böngészde (32): A székelyföldi cigányság ma is élő hagyományairól – egy „utazóművésszel” / I.
Berecz Edgár (44 éves) számos furcsa helyzetben találta magát eddigi élete során. Illetve ideig-óráig el-eltűnt, majd ismét hazakerült Székelyudvarhelyre. Folyékonyán beszéli a három „klasszikus” idegen nyelvet – angol, német, francia -, de a japánt, a törököt is, és eligazodik minden nemzetközi körforgású újlatin nyelven – román, olasz, spanyol, portugál -, ugyanakkor a szláv nyelvek sem jelentenek nehézséget számára. Azt szokta mondani, hogy tíz nyelven beszél, és tíz másik nyelven eligazodik Keleten és Nyugaton, mert ez alapkövetelmény az információgyűjtésben és a kapcsolatteremtésben.
Túl mindezeken, kiváló gasztronómus. Japánban éttermet vezetett, idehaza meg számos szakácskönyvet és gasztronómiai témájú szakkönyvet írt a különböző nemzeti konyhákról és a konyhaművészetről. Nyelvtudása alkalmassá teszi arra, hogy kedvtelésből utazzon a nagyvilágban, illetve arra ösztönzi, hogy újabb és újabb információkat szerezzen. Azért tartható utazóművésznek, mert viszonylag kevés pénzből járja be a kiszemelt tájakat, ahol barátok, ismerősök, levelező partnerek segítségével halad. Ezekről az utakról izgalmas beszámolókat ír. Mindezeken túl modell. Százarcú, hiszen legalább ennyi karaktert formál meg a róla készült fotográfiákon, a székely embertől a szamurájig, az európai üzletember „archetípusától” a kozák harcosig sok minden(ki) volt már.
Most azonban Edgárnak egy másik „vetületével” ismerkedhetünk meg. Ebben a beszélgetésben a székelyföldi hagyományt őrző és azt megélő cigányok körében szerzett tapasztalatairól vall, arról a roma elitről, amely egy párhuzamos társadalomban él mellettünk, közöttünk, anélkül, hogy minket ez különösebben érdekelne vagy bosszantana. Holott roppant tanulságos a lényeg, amit személyes tapasztalatai révén itt megfogalmaz. A Simó Márton készítette interjú a csíkszeredai Hargita Népe c. napilapban látott napvilágot (2019. október 11 és 17-én)
– A romániai cigányság eddig egy olyan problémás társadalmi réteg volt és maradt a maga kasztrendszerével, belső törvényeivel, írástudatlanságával és nyelvi elkülönültségével, amit sem pénzzel, sem tudományos tételekkel, sem tudósok, az embert és annak magatartását kutató antropológusok, szociológusok bevonásával, vagy a szociális háló kiterjesztésével és a felzárkóztató programokkal nem tudtak úgy integrálni, ahogy azt elképzelték az ország vezetői – vezette fel az interjú elején a témát Berecz Edgár. – Mára azonban odajutottunk, hogy ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk, hogy a cigányság immár nem egy megoldatlan probléma az Európához felzárkózó modern társadalmunkban, hanem egy tényező, amivel számolni kell. És öntörvényű, amely a saját elképzelései és a maga értékrendje szerint működik. Egy olyan figura a népek és nemzetek sakktábláján, amit nem lehet csak úgy lesöpörni. A cigányok nem futók, nem holmi alsóbbrendű bábuk – hadd ne mondjak parasztot -, akiket ott látunk az első sorban, s akik csak úgy feláldozhatók a játék hevében. Az elmúlt harminc évben a változások elérték a cigányok közösségeit is.
– Vázoljuk fel röviden, hogy kik ők? Milyen népcsoportról van szó?
– Menjünk kicsit vissza az időben… A két világháború, a deportálások és a kommunizmus eseményei teljesen felborították az ősi életformát. Értem itt a sátorosok, gáborcigányok, a „kalaposok és rokolyások” közösségeit. A kasztrendszer meggyengült, majd összeomlott. A megváltozott életkörülmények, az iparosodás tönkretette a klánokra tagolódott cigányság életformáját, szokásait, népi hagyományait. Példákat is mondok. Más rétegekből. A medvetáncoltatást betiltották, így az ursari rend kénytelen volt egyéb foglalkozás után nézni, annál is inkább, mivel a vásárokon való szereplés, kvázi az egyfajta koldulás, a kalapozás ellenkezett a kommunista doktrínákkal, a munkás-paraszt társadalomba az efféle „szolgáltatások” nem illettek bele. A zlotari csoport, az aranymosók és aranyművesek számára is leáldozott az „aratás” ideje, hiszen az aranymosás állami monopólium lett, az ékszerkészítés pedig a kiváltságosoké. Így járt a shurarik, a vándor kés- és ollófenők, a dugarik, azaz a rongyszedők, a cerharik, a sátorban lakók, a dromarik, a kóberes szekérrel vándorlók, és még sok kisebb közössége a legkülönbözőbb kasztokra oszlott cigányságnak. Röghöz kötöttek lettek, kénytelenek voltak letelepedni és munkát vállalni a falvakban, napszámosokká, kollektivistákká, szövetkezeti vagy gyári munkásokká váltak. Az iparosodás, a használati cikkek gyári tömeges előállítása fölöslegessé tette a kézműipart; a kalderarik egyre kevesebb rezet kalapálnak, és egyre kevesebb üstöt adnak el. A lovárik, a lókereskedők még húzták egy darabig, amíg ’89 után be nem jöttek a nyugati autók és egyéb járművek. Az idők változtak, és élni kellett. A cigányok mindenféle iskolázottság, szervezkedés és szellemi vezetők nélkül ráébredtek arra, hogy váltani kell: így lettek sokan edény- és szőnyegárusok, kés- és szerszámkereskedők, autókufárok, hivatásos csempészek, pénzváltók, házaló cigányok és egyéb fő-, illetve mellékfoglalkozást űzők. A kasztok közötti határok az öregek kihalása után, a régi életforma elavulásával, a hagyományok meggyengülésével kezdtek elmosódni. Mindez azt jelenti, hogy a közösségekre a külső hatások, a rendszerváltás utáni felfordulás valamilyen hatással volt, és elsősorban öntudatra ébredtek, felismerték, hogy változni, alakulni kell. Ez volt az első foka a haladásnak, amit az országban élő nemzettársaik, a románok és magyarok sehogy sem akarnak észrevenni.
Folytatjuk