Volt egy ember, aki egy óceán feletti, hosszú éjszakai repülés során elmondta nekem, mitől félt éjszaka gyerekkorában. Mindig ugyanazt a rémálmot látta, azután rettegve és sikítozva hívta a szüleit.
A hosszú estéken történt, azokban a csendes, rosszul megvilágított, tévémentes időkben, amikor legfeljebb a rádió vartyogása vagy apja újságjának halk zizegése hallatszott, ilyenkor könnyen kicsíráztak a különös gondolatok. Útitársam emlékezett arra, hogy már uzsonnakor elkezdett félni, hiába nyugtatgatták a szülei.

Három- vagy négyéves lehetett. Sötét házban laktak egy kisváros szélén, az apja iskolaigazgató volt, elvhű, sőt, epés; az anyja patikában dolgozott, és állandó gyógyszerszag lengte körül. Volt egy nővére is, aki a szüleitől eltérően meg sem próbált segíteni rajta. Ellenkezőleg: leplezetlen és az öccse számára érthetetlen örömmel már délben mondogatni kezdte, hogy mindjárt leszáll az éj, és ha nem voltak a közelben felnőttek, rémtörténeteket mesélt vámpírokról, sírjukból kikelő hullákról és mindenféle pokolbéli teremtményekről. A furcsa az volt, hogy a nővére történetei egyáltalán nem keltettek benne félelmet. Nem tudott félni olyan dolgoktól, amelyeket általában mindenki félelmetesnek tartott, nem ijesztették meg, mintha már foglalt lett volnaa rémület helye, és már teljesen kimerítette volna valami a teljes félelemérzetét. Csak hallgatta a nővére izgatott hangját, aki drámai suttogással igyekezett halálra rémíteni; de érzéketlen maradt a meséire, mert tudta, hogy ezek a történetek egészen súlytalanok ahhoz az alakhoz képest, aki éjszakánként látogatta meg, amikor már ágyban feküdt. Felnőtt fejjel akár hálás is lehetett a nővérének, amiért a történeteivel jóformán immunissá tette a világ minden szokványos szörnyűségével szemben, úgyhogy bizonyos értelemben rettenthetetlen emberré vált.
Félelmének forrása kimondhatatlan volt, hiába is kereste rá a szavakat. Amikor a szülei berohantak a szobájába, és faggatták, hogy mit is álmodott, csak annyit tudott mondani: „ő”, „valaki” vagy „az”. Az apja villanyt gyújtott, és az empirikus bizonyítás erejében bízva a szekrény mögötti sarokra vagy az ágya mellé mutatott, és többször megismételte: „Látod, nincs itt semmi, nincs itt semmi”. Az anyja taktikája más volt: magához ölelte, körüllengte patikai fertőtlenítőillatával, és a fülébe súgta: „Itt vagyok veled, nem érhet semmi rossz.”
Útitársam túl kicsi volt még ahhoz, hogy megijessze a rossz tudata. Alapjában véve sem a rosszról, sem a jóról nem tudott még semmit. Túl kicsi volt ahhoz is, hogy az életét féltse. Különben meg rosszabb dolgok is vannak a halálnál, a vérszívó vámpíroknál, az áldozataikat szétmarcangoló farkasembereknél. A gyerekek tudják a legjobban, hogy a halál túlélhető. A legrosszabb az, ami ismétlődik, ritmikus, változatlan, előre tudható és elkerülhetetlen, a saját tehetetlensége viszi előre. Az ember pedig nincs rá hatással, csak várja, hogy az a valami ráhurkolódjon és magával rántsa.
A szobájában, valahol a szekrény és az ablak között sötét emberalakot látott. Ott állt mozdulatlanul. Az arca helyén terjengő sötét folt közepén apró, vöröslő pont izzott: cigarettavég. Az arca ki-kivillant a homályból, amikor erősebben égett a cigaretta. Fáradt, fakó szeme kitartóan és szemrehányóan figyelte a gyereket. Állán sűrű, őszes borosta nőtt, az arcát árkok barázdálták, keskeny száját meg mintha egyenesen cigarettaszívásra teremtették volna. Így állt, mozdulatlanul, miközben a sápadt, rettegő gyerek gyorsan elvégezte védekező rítusát: fejére húzta a takarót, erősen belekapaszkodott a fém ágykeretbe, és hangtalanul imádkozott az őrangyalához, ahogy a nagyanyja tanította. De ez sem segített. Az ima sikítássá fajult, és berohantak hozzá a szülei.
Ez így ment egy ideig, elég hosszan ahhoz, hogy a gyerek bizalma megrendüljön az éjszakában. De mivel az éjre mindig nappal következett, amely nagyvonalúan megbocsátott a sötétség összes szörnyetegének, a gyerek nőtt és felejtett. A nappal egyre hatalmasabb lett, egyre több meglepetést hozott. A szülei megkönnyebbültek, és hamarosan megfeledkeztek fiuk kisgyerekkori félelmeiről. Csendesen öregedtek, és minden tavasszal kiszellőztették a szobákat. Az az ember pedig, aki ezt elmesélte, gyermekből férfivá érett, és egyre inkább meggyőződött arról, hogy a gyermeki dolgok nem érdemesek különösebb figyelemre. A reggelek és a delek egyébként is kitörölték az emlékezetéből a szürkületet és az éjeket.
Csak nemrég – mesélte -, miután észrevétlenül elmúlt hatvan, és egy este fáradtan hazaérkezett, akkor jött rá a teljes igazságra. Lefekvés előtt még rá akart gyújtani, és az ablakhoz lépett, amelyet a kinti sötétség rövidlátó tükörré változtatott. A gyufaláng egy pillanatra lyukat fúrt a sötétségben, majd a cigaretta izzása egy percre megvilágított egy arcot. Ugyanaz az alak villant elő a homályból magas, sápadt homlokával, sötét foltszemével, vonalszerű szájával és őszes szakállával. Azonnal megismerte, semmit sem változott. A szokás rabja lett megint: már vette a levegőt, hogy felsikoltson, de nem volt kit hívnia. A szülei rég meghaltak; egyedül volt, és a gyerekkori rítusok is erejüket vesztették, régóta nem hitt már az őrangyalában. De amikor ennek az egyetlen pillanatnak a leforgása alatt megértette, ki az, akitől régen annyira félt, nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. A szüleinek tulajdonképpen igazuk volt – a külvilág biztonságos.
Az ember, akit látsz, nem azért létezik, mert látod, hanem azért, mert ő néz téged – zárta le furcsa történetét, azután mindkettőnket álomba ringatott a motorok basszusdorombolása.

Forrás: Olga Tokarczuk: Bizarr történetek. Vince Kiadó, Budapest, 2019. Fordította Petneki Noémi

1. Demeter Maria:
   2019. október 23. 07:06

   Megdöbbentett.Furcsamód egy sejtelmes Maupassant elbeszélés idéződött nagyon halványan fel bennem,aminek a címére már nem emlékszem,valójában a történetre sem,csak az érzésre,amit kiváltott belőlem.

2. Skandikamera:
   2019. október 24. 05:34

   „Az ember, akit látsz, nem azért létezik, mert látod, hanem azért, mert ő néz téged „…

   Nézel, tehát vagy.

   :-)