Azt álmodtam,
hogy valakinek kellett volna vinnem egy kis konyakot,
eltévedtem az óriási házban,
összefutottam a múltammal,
úgy megörültem neki, mintha a jelenem lenne,
későn ébredtem rá a tévedésemre,
erre persze megsértődött,
aztán valami dróthálóval körbefogott folyosóra jutottam,
minden ajtó a semmibe vezetett,
csapkodtam, kiabáltam, végül felébredtem –
a villanymelegítő hűvösen kattogott,
ébren zuhantam le önmagamba,
és úsztam ki verejtékezve a józanságba,
hogy újrakezdjem, amiért még élek,
hogy jó álmot is dobogjon a szívem,
mert péntek után szép szombat világít,
és megnyugtat a hófehér vasárnap,
és mint minden nap, ma is megölelnek,
és gondolhatom definícióként:
szorongás nélkül nem ember az ember,
segélykiáltás nélkül nincs hajós.