Hargitai böngészde (32): A székelyföldi cigányság ma is élő hagyományairól – egy „utazóművésszel”/ II.
– Mi a kaszt a saját értelmezésed szerint?
– A cigányság Indiából – Bihar és Rádzsásztán államokból – származik. Kezdetben az iráni sah hívta meg a szórakoztatásban tevékenykedőket, akikkel kiszolgáló személyzet is érkezett az alsóbb kasztokból. Irán területén elváltak. Egyik részük Egyiptomba került, majd a 13. században onnan elárasztották egész Európát. Innen a nevük: „a fáraó népe”, „gitanes”, „gipsy” – azaz egyiptomiak. Az Iránból bevándorlók számos perzsa és kurd jövevényszót is hozva magukkal, a 14. századtól érkeztek részben török segéderőkként, akik a hadsereg számára különböző munkákat és szolgáltatásokat végezve szivárogtak a Balkánra és a történelmi Magyarország területére. Mindig kiszolgáltatott helyzetben éltek, egészen a 19. századig, amikor a modern államoktól állampolgárságot kaptak. Természetes, hogy nem minden rétegük szenvedte meg ilyen drasztikusan a háborúkat, a deportálást vagy a rendszerek változásait. Ilyen példa a lautari, azaz a cigányzenészek csoportja, az egyik legmagasabb rendű, mondhatni eleve elitréteg, és leginkább beilleszkedő – legyen szó városi vagy falusi környezetről -, töretlenül őrizte régi életformáját. A hagyományait megélő és gyakorló cigányság a külsőségekben megtartotta a régi formákat, értsd itt a nyelvhasználatot, a belső törvényeket, a szokásjogot, a házasodással és a családtervezéssel kapcsolatos szokásokat. Azonban felismertek egy-két nagyon fontos dolgot – a többi mellett -, anélkül, hogy arra különösebben törekedtek volna, vagy felhívta volna rá valaki a figyelmüket: ez az idegennyelv-ismeret hasznossága és az autók, háztartási felszerelések, a modern szerszámok használatának az előnye. Az életfeltételek javulása, a technika fejlődése, a világ modernizálása nem hagyta érintetlenül őket. Rájöttek, hogy ezáltal jobban tudnak érvényesülni a fehér emberek világában. A nyelvük új kifejezésekkel gazdagodott, ám sajnálatos módon az öregek földi életből való távozása után szegényedett is, mivel írásbeliség nélkül a régiek nem mindig tudták átadni tudásukat az ifjabb nemzedékeknek. A legendák, a mesék, a balladák, a törzsi szokásjog, a régi primitív írásbeliség – a piktogramokkal történő, illetve képi és tárgyi szimbólumokkal történő kommunikáció -, a régmúlt eseményei egyre koptak. A fiatalabb generáció már nem tulajdonított ennek akkora fontosságot, ez számukra már a múlt zenéje volt. A televízió, a zenegépek, az okostelefonok és az autók világában a régi dolgoknak nem maradt meg a kellő varázsa. Tehát szegényedtek is bizonyos értelemben, de kárpótolta őket a soknyelvűség.
A Simó Márton készítette interjú a csíkszeredai Hargita Népe c. napilapban látott napvilágot (2019. október 11 és 17-én) – folytatjuk