Inverness megye „legmagasabb szintjén” is észlelték a Szörnyet, méghozzá a főispán helyettese. Nem is egyszer látta a tó lakóját: Witchell könyve két esetet is említ, amelyeket a szemtanú, Mr. William Mackay személyesen osztott meg a szerzővel. Most hosszabb idézetek következnek a könyvből:

„Először 1937-ben láltam az úgynevezett Loch Ness-i Szörnyet. Hazafuvaroztam néhány fiút egy krikettmérkőzés után Fort Augustusból, és a Templom-móló és Abriachan között viccből azt mondtam: — Húsz shillinget fizetek annak a fiúnak, aki először veszi észre a Szörnyet. —Néhány perccel később befordultunk egy kanyarban, és hirtelen az összes fiú egyszerre felkiáltott: — A Szörny! — És tényleg ott volt: két mozdulatlan, sötét púp emelkedett ki a vízből, körülbelül 3 láb magasan. Mindannyian kiszálltunk, és három vagy négy másik autó is megállt. Sajnos sietnem kellett tovább Invernessbe, de néhány fiú ott maradt egy másik kocsiban, és látták, hogy később kidugta hosszú nyakát és kicsi fejét.”

Amikor Mackay úr másodszor látta a szörnyet, már a vége felé közeledett a második világháború. Foyersből autózott egy este hazafelé, amikor 600 yard tálságra, a tó másik oldalán, az Urquhart-öböl magasságában ismét megpillantotta a két ismerős púpot…

„Szerencsére, ezúttal nálam volt a szarvasvadász-távcsövem, így hát megálltam, s ezen keresztül vizsgáltam meg a »szörnyet«. Úgy láttam, teljes hossza körülbelül 30 láb lehet, hosszú nyakát a víz színén tartotta. A két púp sötét elefántszürke színű volt. Mintha szőr borította volna a hátát és a törzsét. Nyugati szél fújt, a fenevad pedig láthatóan folyton azon igyekezett, hogy szélirányban tartsa a fejét, mert újra és újra fröcskölés támadt, hosszú farkával evezett, két uszonyával pedig jobbra-balra csapkodott, hogy helyet változtasson. Mielőtt elmentem volna, odajött hozzám Deans úr, aki víz- és gázvezeték-szerelő, és azt mondta, ő is megfigyelte az állatot.”

1947-ben újabb jelentős észlelést jegyeztek fel, olyan hiteles egyénektől, mint Mr. J.W. McKillop, a megye jegyzője és Norman nevű fia, aki civilben építész. Ott volt még egyik jeles barátjuk, Mr. Cottier, sőt Mr. Mackay, egy tekintélyes újságíró is. Alább J.W. McKillop története következik:

„Autóval indultunk Invernessből Obanbe. Még húsz perce sem voltunk úton, Drumnadrochittól körülbelül egy mérföldnyíre járhattunk északra, amikor megláttam egy hosszú barázdát a vízen. Megálltam és az egész társaság a tópartra sietett é nézte, hogy lesz egyre nagyobb a barázda. Azután felfigyeltem egy igen nagy, mozgó tárgyra a tajték egyik végében. Rendkívül nagy sebességgel haladt, egyik tagja motorcsónaknak vélte, de ez a feltevés hamarosan megdőlt, mert a tárgy semmiféle hangot nem adott ki. Továbbra is gyorsan mozgott előre. Négy vagy öt percig kísértem figyelemmel, és csak azt bántam, hogy nem vittem magammal a távcsövemet. Csak a fej és a fekete test egy része látszott, a többit nyilván víz borította. Nem volt kétségem afelől, hogy valami abnormális él a tóban, és hogy bizonyára a Szörny vagy valami szokatlanul nagy élőlény ritka felbukkanásai egyikének vagyok tanúja. A fej hamarosan eltűnt, de a nyoma látszott még egy ideig a tavon.”
Amikor Cottier urat is megkérdezték, ő ezeket mondta:
„Már korábban is sokat hallottam a Loch Ness-i Szörnyről, és boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az autóút a Loch Ness mellett vezet el, annál is inkább, mivel ragyogóan tiszta idő volt. Meglepetésemre a nagy víz olyan csendes volt, mint egy kis tavacska, hatalmas felszínén sehol egy hullám, a nap pedig csaknem nyári meleget árasztott. Az autó hirtelen megállt egy magasabb ponton a tó partján, és McKillop úr azt kiáltotta, hogy valami szokatlan van a tóban.
Tévedés kizárva: a tó békés vizén megjelent egy jó hosszú barázda, aminek a hossza gyorsan növekedett; az elülső végén két, egymáshoz közel álló, fényes púpszerű valamit láttunk, ezek közül az elöl haladó volt a nagyobb. Ennek a púpok nyomában képződő nyomdokvíznek olyan gyorsan nőtt a hossza, hogy már-már azt hittem, egy csónak halad ott, de hát azon a tökéletesen szélcsendes, verőfényes napon egy csónakmotor hangja (minthogy csak motorcsónak lehetett volna az a sebesen mozgó tárgy) tisztán hallatszott volna. A jó látási viszonyok között megállapítottam, hogy a mozgó tárgy minden bizonnyal igen nagy méretű, ha ennyire felkavarja a vizet.
A motorcsónak-elmélet — tette azután hozzá — teljesen megdőlt, amikor előbb a tárgy, azután a barázda is eltűnt a felszínről. John Mackay úr azt mondta:
„Tisztán láttam a sötét, magasba tartott fejet. Még a legelvetemültebb gúnyolódóknak is el kell ismerniük — ezek közül sokan még csak nem is látták a tavat —, hogy valami rendkívüli faj él a Loch Ness-tóban, nagyobb valamennyi ismert tengeri állatnál.”

Fenti megfigyelést aztán, kellő bemutatás után az Inverness Megyei Tanács soron következő ülésén megvitatta és hitelesnek találta. Ezek után megyei szintű határozatba foglalták a Szörny létét. Aki a közgyűlést kezdeményezte, így nyilatkozott az eseményről: „Magam is nagy szkeptikus voltam, míg tudomásomra nem jutott, hogy McKillop úr is látta. Most már szilárd meggyőződésem, hogy a Loch Ness-tó szörnye létezik. A mi megyei jegyzőnknél nem ismerek szavahihetőbb szemtanút.”
Nyilatkozatát nagy taps kísérte…

(Folytatjuk)