A szerző fotója

Egy idő óta – úgy érzem–
kezd visszatérni hozzám
a természet,
mint forgószínpadon
a legelső jelenet,
úgy olvad, zöldül, érik
és hull itt, körülöttem,
mint valaha nagyon régen,
mikor csak pár centire emelkedtem
a füvek fölé s a fák csúcsa
talán az ég mennyezetét súrolta.
Persze, neki azért megvan
a saját törvénye
s én is a sajátom szerint kószálok
szobáról szobára,
napról napra,
gondolatról gondolatra,
csak éppen találkoztunk
egy röpke pillanatra,
(közhellyel élve:
útjaink metszették egymást
egy emberlétnyi futamra)
aztán ő tovább olvad, zöldell,
érik és lehull majd,
nélkülem.