”Ájm jo finesz”, dúdolta Vadmalac. Caponatat készített, s úgy: villával a kezében hadonászott. “Vágj kockákra, ájm jo, egy padlizsányt, finesz”. Igaz, ő vinetának nevezi, egy másik nyelvjárás az, illetve egy másik népvándorlás. Megválaszolatlan kérdés, ki ért ide előbb. ”Ájm jo finesz, ájm jo vájö”, olajos kezét a kötényébe törölte.

Kérdi a havere: “jó dal?” Ő maga nem ismeri, valahogyan kimaradt belőle, el volt foglalva ordával, ganéval.

“Jó – inti Vadlamac – s ez a fiatalságom. Főleg itt:

Csork diszájö.”

”Mit jelent?” kérdi a haver.

Vadmalacnak megrökönyödik a mosolya, a magabiztos. “Nem is tudom”, mondja. Azt érzi, mint amikor a padlizsány ízén végigszalad a túladagolt tejfelé, enyhén émelyeg. Elhibázta?

Elbizonytalanodva kiböki: “hanem a ritmus, az volt a fontos!”

Ezt meg gondolja: “A kérdésével mit akart mondani?”

“Mit akart mondani?”

1. Keszthelyi György:
   2011. április 17. 04:31

   Vadmalac meditál, aztán nem bírja magában tartani és megkérdi a havert:
   – Te, ha mi a Mammaliákon belül a Suidaekon át az Artyodactylák csoportjába tartozunk, mondjuk ki őszintén: SUS SCROFA-k vagyunk, hogy vagyunk képesek Homo Sapiensként gondolkodni?

2. Gergely Tamás:
   2011. április 17. 10:27

   Nagyon jó! Bár ez egy könnyed-humoros változat. Vadmalac, akarom mondani.