Ami lenni akart,
az mind megtörtént belőlem,
mert ami nem akart,
az nem is lett lehető,
szóval mi eleve
belém nem férhetett,
az most a nagy „sajnos”,
vagy talán nem is
nekem találták ki,
kár érte sóvárogni.

Most nem kérdés a talány,
ami nem lett enyém
az már nem is hiány –
hiába minden várakozás :
az állomás bezárt
s kerülőutakon jár már
a régi vonat:
lényegében engem kerül ki
– mi tagadás – így aztán
változásaim sem feltételeznek igazán
valami égetőn szükségeset,
csak túl vagyok rajtuk minden téren,
mint kutya a kerítésen,
s ott ismét elkezdődik
a látszólagosan új,
(jaj, már régtől nem küzdelem!)
de lényegileg ismétlődő séta
világ és világ közt,
jó ideje már elég olajozottan
valakik mindig meg-megpöccintenek hátulról,
lássam: van utánpótlás,
ami nekem csak orra bukás,
napok estébe-taposása,
csontom csonton fordulása.