„Jaj, csak ezt ne, ezt az „istenem, végre élőben”-t
(amúgy ez milyen abszurd már, nem?)
könyörgöm, ne ezt az áhítatos csodálatot
pláne irigységet…

Persze, biztos könnyesek a szemek,
miközben hallják a muzsikámat,
de én nem látom, mert nincs szemem,
csak sejtem, hogy így van,
mert hát az utókor,
az azért van, gondolom…,
de ebben a következmények nélküli lebegésben,
ahol most vagyok, senki se sír,
és igazából az isteni divány mindigkényelmes párnáját
a nemlétező hátam mögé gyömöszölve
elképzelni sem nagyon tudom a gyönyörűséget,
amit adok, és
persze értem, hogy te most szeretnéd megköszönni,
és úgy fixálod az asztráltestem, mint valami filmsztárét,
(valahol hallottam ezt a szót, de nem vagyok benne biztos, mit is jelent),
és azt hiszed, hogy elégedetten lebegek ide-oda
az időtlen nyugalomban,
hogy lám, megkaptam azt, amire vágytam,
de vastagon tévedsz,
mert én a bor ízére vágyom, meg a kályha melegére,
a konyhaasztal érdes hűvösére,
amihez hozzányomtam Constanze testét,
miközben a mellén babráltam a ruháját,
meg a hóesésre, ahogy belepte a sapkám és
megült a dermedt orromon,
és csiklandozta (Istenem, ezt se fogom már érezni soha….),
és imádtam ágyban reggelizni (soha nem vagyok éhes),
és nincsenek morzsák azon az áttetsző légnemű valamin,
ahol el-elnyúlik az, ami vagyok (de mi vagyok?)
és gyakran kérdezem, megérte-e, és
azt hiszem, nekem nem, csakis nektek,
de azzal meg mit kezdjek, mert
opera után ti isztok pezsgőt, és
ti nézitek az esőt ,miközben szólok a rádióból
meg telóból (azok mik is?),
ti érzitek a napfényt, ahogy ringtok a vízen
fületekben azzal az izével, amiből
megint én szólok, és ti gondoltok
a halhatatlan gyönyörűségre,
és azt mondom erre, hogy
halandó életet érte adni túl nagy ár volt,
mert úgy látom, nem érte meg,
és nemcsak azért, mert túl keveset ittam,
aludtam, öleltem, ettem, nevettem,
hanem mert ti CSAK ezt teszitek,
hiába hallgattok engem,
és már alig esik a hó Bécs utcáin,
és nyár tombol ősszel,
és a mosolyotokban nincs ott a szerelem
a don giovannik és éjkirálynők
lettek az influenszerek
(ugye így mondják?),
szóval ezért kár volt, nagyon kár volt,
de majd megtudod, na gyere,
megmutatom, hol lebeghetsz a legkényelmesebben,
ja, elfelejtettem, hogy nem hallod,
majd megszokod, bizony, megszokod,
na, kövess.”

Varázsfuvola: Nyitány (Opera i Filharmonia Podlaska), vezényel: Wojciech Rajsk