A hírközlési eszközök fejlődésével együtt jár az igénytelenség elterjedése is. Míg Gutenberg előtt az írás-olvasás csak pár ember kiváltsága volt, s a könyveket kézzel másolták, hogy mások is hozzáférjenek, ma már bárki írásban közölheti gondolatait – ha vannak, ha nincsenek – a széles nyilvánosság előtt. A közösségi média rohamos elterjedése azt eredményezte, hogy bárki, akinek internet-hozzáférése és okos telefonja vagy számítógépe van – legyen az asztali, laptop vagy táblagép –, felhasználói fiókot készíthet magának, s üzenőfalán azt tehet közzé, ami éppen csak eszébe jut: fotót a kismacskáról és a vendéglőben tálalt kajáról, kirándulása állomásairól, a családi eseményekről, s szöveges bejegyzést bármiről, ami eszébe jut.
Az online felületeken elburjánzott a hozzászólások, kommentek sokasága és változatossága. Ezek közös jellemzője a névtelenségbe burkolózás – azaz a vélemény-nyilvánítás felelőssége elől való kibúvás – no meg az, hogy a hozzászólásnak többnyire semmi köze a témához, az adott témát feldolgozó hír, poszt, fotó csak ürügy arra, hogy a hozzászóló ismételten előadja véleményét, meglátását… valamiről. Erre évekkel ezelőtt jöttem rá, amikor egyik írásomat átvette egy internetes kiadvány, amely teret biztosított a hozzászólásoknak is. Közel háromszáz bejegyzést írtak a nyájas olvasók, de ezek közül kettő kötődött szorosan az íráshoz, annak tartalmához – ezek közül az egyik az volt, hogy „Ez a Sarány megzakkant!” – a többiben a szerzők a saját társadalmi-politikai nézeteiket, egymásról alkotott, többnyire lesújtó véleményüket hangoztatták. Természetesen, a zöme névtelenségbe burkolózott.
A véleménynyilvánítás szabadsága alapvető szabadságjog. De mint minden jog, kötelezettséggel is jár. Meddig szabad a véleménynyilvánítás? Ameddig nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére, főként ha a valótlanságot állító személy tudatában van annak, hogy hazudik, s azzal kárt okoz másnak.
A nyilvánosság előtt való szereplésnek felelőssége is van, a széles körben kifejtett vélemény, megosztott gondolat mintául szolgálhat másoknak. Tehát ha álnevek mögé bújva kommentelünk, nemcsak a megnyilvánulásaink felelőssége elől próbálunk elrejtőzni, hanem legitimáljuk a névtelenséget az olvasók körében, azt sugalljuk a folyamatosan a képernyőn csüngő fiataloknak, hogy a névtelenségbe burkolózva bármit meg lehet tenni büntetlenül.
…Bizonyára még évek, évtizedek hosszú sorára munkát ad a jelenség a médiakutatóknak, szociológusoknak, jogászoknak, pszichológusoknak és még ki tudja milyen más szakmát űző szakembereknek. Inkább a könyvkiadásban – illetve az annak nevezett tevékenységben – tapasztalható visszásságokra szeretném felhívni ezúttal a figyelmet. Egyre-másra vehetünk kézbe különböző nyomdai termékeket, amelyek jórészt színesek, keménykötésűek, ránézésre tetszetősek. De ha felütjük őket valahol, fellapozzuk, hibák hosszú sorát fedezhetjük fel. A könyvet ugyanis nem a számozott, nyomtatott oldalak, a képek és a betűk, no meg a borító teszik könyvvé, hanem a tartalom, annak minősége, fontossága. Minden hadifogságot megélt nagyapa, nagyvárosban szolgáló nagymama, falusi tanító élettörténete érdekes – de többnyire csak a családja, a szűkebb közössége számára. Memoárjuk vagy tollba mondott visszaemlékezéseik még nem minősülnek irodalmi alkotásnak vagy tudományos igényű munkának. Ezek pár példányban való megjelentetése csupán a hozzátartozóknak érdekes és értékes. De az értékes tartalom sem elegendő ahhoz, hogy lapokra nyomtatva és két borító közé bekötve könyvnek nevezzük. Ha hiányzik a szöveggondozás, a lektor és a korrektor munkája, ha a szerkesztő nem ad neki formát, ha a tördelőszerkesztő, a tipográfus nem tervezi meg a kötet látványát, ha az illusztrátor nem fokozza ezt a látványt, a nyomdai produktum csak egy nyomtatvány marad, nem lesz könyv belőle. Ezért szomorodok el, mikor korrektúrázatlan, szerkesztetlen kiadvány kerül a kezembe – főleg ha annak szerzője köztiszteletnek örvendő értelmiségi –, ugyanis éppen az értelmiségi felelősségét nullázza le az olvasó szemében. Azt sugallja, hogy a helyesírás, a szabatos fogalmazás csak amolyan úri fakszni, amitől el lehet tekinteni. Ez pedig igénytelenség, ami a hírközlési eszközök fejlődésével együtt terjed.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. október 22.