Két ünnep között nem, ünnepekkor viszont csaknem mindig (mint egy kötelező érvényű törvényt betartva) együtt utazik a család. Felülnek Madridban a marosvásárhelyi gépre, kora éjszaka a vidrátszegi mezőn leszállnak. Rendszerint a szülők utaznak haza húsvétkor vagy karácsonykor a gyerekekkel a nagyszülőkhöz, akik meglehet még nem látták az unokákat, s most amikor mégis, a kisebbik immár négyéves. Folyékonyan beszél spanyolul, egy szót sem tud románul. Pedig milyen jó lenne, ha egyetlen kurta mondatot el tudna pöntyögni abban a mezőségi faluban, ahonnan tíz vagy tizenöt éve világnak indultak szülei, az akkor még fiatal házasok. Az újdonsült menyecske narancsot szüretelni vagy olajbogyó-ültetvényen dolgozni, a férfi kőművesnek vagy ácsnak. Aztán megragadtak a fővárostól százharminc kilométerre, mostanig annyira vitték, hogy spanyol állampolgárként hosszú lejáratú kölcsönt vehettek fel egy sorházi lakásra. Igaz, hogy közben bekaszált a válság, az építőipar teljesen leállt, de az asszonyt megtartották munkahelyén, a részletet fizetni tudták, heti két alkalommal eljárt takarítani egy ügyvédhez, s a férfi is időközben kenyérbe csöppent, ismét dolgozni tudott. Gyerek kettő, a nagyobbik nemsokára kikerül az általánosból, a kicsi meg napközis, mert a szülők reggeltől estig dolgoznak. A család élete nem sokban különbözik az otthoniakétól, amiben mégis: á, mi sokkal jobban élünk, mintha otthon maradtunk volna Gerebenesen vagy Sármáson. Mindenünk megvan, mondják, bár azt is tudni, ezt a mindent egészen más jelentéstartalmakkal mondaná egy Rockefeller. A repülőn egy másik román családra pillantok, a kamaszlány mellett spanyol legény üldögél, kéz a kézben utaznak apu és anyu mellett. Nem zavartatják magukat, a jelek vagy helyzetek szerint már semmi váratlan nem jöhet, sorsuk belátható fordulatára korábban rábólintottak a szülők. Elcsendesedik a gép, tízezer méternyire a földfelszíntől elszunnyadnak az utasok, aki mégsem, mert még mindig fél valamitől, bár a reptéren alapos ellenőrzés után engedték a közönséget egyik lezárt szelvényből a másikba, azután, hogy lépésről lépésre haladtunk, végül a kifutópályára nyíló ajtónál találtuk magunk, az utolsó ellenőrzésen. Szinte nincs nyugat-európai ország, ahol ne történtek volna merényletek, a brüsszeli éppen a repteret törte össze, de korábban kijutott a spanyoloknak is. Az Atocha vasúti pályaudvar elleni támadás több mint százötven halálos áldozattal járt. Szerencsére minden baj nélkül leszállunk Marosvásárhely határában. A reptér erősen vidéki, még ha nemzetközinek is mondják. Öt-hat esztendős fiút fog kézen az apja, abuelóról és abueláról beszélgetnek, igen, nagymama és nagytata várja őket a Mezőség egyik falujában, valahol Ludason, Szengyelen is túl, s a gyerek a bunasearát ismételgeti mint egy utolsó próbán. A sógor jött elébük. Kocsiba ülnek, perc múlva a hátsó lámpákat kioltja a sötét.