Szürke őszi délutánon élénk színű nyári ruhában, teli nagy virágokkal, ridikült himbála a kezében, meggypiros rúzzsal a száján, teljes sminkben, mint az egy pillanatra visszaköszönő nyár napsugara, betipegett kopogó körömcipőjében a petyhüdt, cigarettafüstös, félhomályban szendergő irodámba. Mindjárt sejtettem, a délutáni műsorból jött le egyenesen a tévéből. Kifejezéstelen arccal körbenézett, majd felém indult.
– Nekünk beszélnünk kell – jelentette ki.
– Ha már ilyen kedvesen kér… – álltam fel készségesen, örvendve, hogy egy pár percre van ürügyem elhagyni az irodát.
A mellettünk lévő téjázóban ültünk le, én a kanapén, ő szemben velem a koszos huzatú puffon. Elővett egy kistükröt a ridikülből, és szájfényt kent az ajkaira, a szempilláján megigazította a sminket, miközben egy pillanatra rámpillantott:
– A főnök annyira utál…
– Mint én őt – vágtam rá, de nem hagyta, hogy félbeszakítsam, folytatta:
– … hogy kirúgna, ha megtudná… Azt mondta, mindenkit kirúg, aki a konkurenciával érintkezik, de miattad azonnali hatállyal is akár.
– Lekötelez, hogy ekkora kockázatot hoz értem.
– Hagyjuk ezt az ostoba magázódást. Én vagyok a NŐ: tegeződjünk.
– Ja, persze… Hisz magácska… te vagy a Tegeződő!
Elpakolta a kistükröt és a szájfényt is. A ridikült maga mellé eresztette a földre. Rágyújtott egy cigarettára és belekortyolt a kávéjába. A csésze szélén az ajka meggyszínű csókja ott maradt. Imádtam. Felemelte a tekintetét, és kihívóan, szemtelenül és mélyen a szemembe nézett. Oldalra csücsörítve a száját kifújta a füstöt és így szólt szárazon:
– Dancsartur, én nem félek tőled.

Nem tudom, ha emlékszem, mi az, aminek következtében félni vagy éppen nem félnünk kellett volna. Csak az, hogy életünk egyik legszebb, legeklektikusabb és leghektikusabb barátsága virradt ránk a csájneria füstfátyolos áporodottságában.
Minden bizonnyal elmondhatatlan szerepe lehetett ebben a félelem kiiktatásának is, amiről közelebbit tényleg nem tudok most felidézni, de talán még fontosabb ennél a közös hang megtalálása volt, ez pedig teljesen spontánul ért mindkettőnket. Olyan boldog gondtalanságban voltunk millióegy gondunk közepette szorosan egymás mellett, mint az első Dialog mobiltelefonszámaink a kilencvenes években, amikor megjelentek a hurcolható telefonok, és a baráti kör számai sorrendben következtek, így nem is volt fontos, kinek, mi a száma, ha mellétárcsáztunk is ismerős vette fel. Talán Arnoldnak van csak meg ma már az a száma… Elsőre Bartosé szűnt meg.
Mint minden az életében, ez is váratlanul ütött be. Egy nap csak arra ocsúdtunk fel, hogy az a szám nem válaszol, sőt, meg is szűnt. Nem maradt más hátra, mint a bartoskás e-mail, amit nem szerettem, mint ahogy a Bartoskázást sem, mert ennek a tüneménynek a legkevésbé sem állt jól ez a becenév. De ő hagyott a nép akaratának, és vállat vont a Bartoska felett, s hagyta, hogy élete első e-mailcíme is bartoskás legyen, hadd legyen mindenki boldog. A saffranekes freemailemről gyorsan számonkértem a bartoskás postacím tulajdonosán az eltűnést.

„Túl sok viharfelhő volt felettem, meg kell küzdenem a démonjaimmal. Nekem napsütés kell és fény. Nem tudok felhők súlya alatt élni. Ne haragudjatok rám. Majd egyszer visszajövök.”

Nem esküszöm meg rá, hogy azt az utolsó ígéretmondatot valóban odatette vagy csak én akarom, hogy így emlékezzem arra a levelére. Aztán egy nap szóltam Mamának, süssön hamuban sült pogácsát, és felkerekedtem, felmentem Budapestre megkeresni. Ott találtam Pál Irénnel… „Ájrinpól” – mutatta be lelki barátnőjét és munkaadóját, akivel egy vidám barakkban, azaz irodában tettek-vettek ilyen-olyan problémás ügyekben hasznosakat. Édes Annával meg a „bázison” kerültünk egymással bemutatásra, a Hollánon, a Jászai Mari tér mellett, ahol a Cserháti-féle huzatos kettes villamos megfordul. Boldog volt, sütött rá a nap.
– Egyszer majd hazamegyek. – mondta, erre már emlékszem. Bár, ígéretnek halovány volt abban a fényárban és a bázis rusztikus védelmében. Pótanyjává ütötte Annát, mint ahogy mindenütt, itt is megtalálta magának a pótcsaládokkal járó pótanyát, mint korábban Szatmáron a jóságos Imre Irénke személyében. Felültünk a kettesre és egyenesen az országház elé hajtottunk.
– Párláment – intett viccesen affektálva.
– Nekem pisilnem kell.
– A minisztérium előtt vannak bokrok, ott lehet – intett, miközben a korlát nélküli rakpart szegélyéről az esti Buda fényeit bámulta.
– Ez azért mégiscsak… – mondta komoran, mikor visszajöttem – idejössz nekünk és oldalba pisiled a párlámentünket…
Húsz évig röhögtünk ezen visítva.
Mikor egyéb dolgaim nem feszélyeztek már, előkaptam a fényképezőmasinát, amit akkor még kölcsönbe kaptam a budapesti utazásra, és Tímár Péter Csinibabájából idézve modoroskodtam:
– Drága Mancika! Az utolsó mai pillantását elkaphatom?…
– Na, de gyorsan! Maga művész?… – vette a lapot gondolkodás nélkül, és mint Nagy Natália Mancikája a filmben, beállt különböző pózokba.
– Dolce Vita! Döntöttem, én úgy akarok élni, mint azok az emberek a filmen…
– Disszidálni tetszik?…
– Micsoda kalapokat, micsoda ruhákat hordtak! És volt benne egy svéd nő. Gyönyörű! Belesétált mezítláb egy szökőkútba.
A közeli korláthoz tipegett, megrúzsozta az ajkát, majd teátrálisan hátravetve fejét átölelte a budapesti estét, és felsóhajtva folytatta Mancika monológját:
– Engem virággal dobáljanak. És fotózzanak. Meg bámuljanak. Meg kényeztessenek. Meg imádjanak!
És ebben nem is volt hiba. Nyitott kapukat döngetett a nagyvilágban, mert ez a világ, amelyikben mi éltünk, imádta. És virágokkal is dobálta. Talán csak a kényeztetéssel voltak nehézségek. Minden egyes napsugaráért, minden egyes napsütés pillanatért az életében teljes erőbedobással kellett küzdenie. És olyan elegáns kimértséggel és mosollyal tette, hogy senkit sem hagyott felfegyverkezve magával szemben. Ezt követően, ha valahol bemutatkozott, én magyarázólag mindig hozzátettem:
– Mancika. Cé zé ipszilonnal. Manczyka. Mert ő egy úrinő. Egy damná.

Azt hittem, a rádió és a mindenféle szereplések mindkettőnk életében olyan távolra kerültek tőlünk, esélye sincs, hogy valaha is reflektorfénybe kívánkozzunk még. Tévedtem, mint annyi sok más esetben. És nem tudom, hogy Turós Lóri volt-e nagyon meggyőző, mikor nekem New Yorkba, Manczykának meg Budapestre párhuzamosan e-maileket kezdett írogatni 2004 decemberében a City Rádió terveiről, vagy csak mi vártunk epekedve egy ilyen levelet otthonról, amiben az áll, hogy „lenne itt egy új, magyar nyelvű kereskedelmi rádió bla-bla-bla… – ezt már annyit hallottuk azokban az években – amit kettőtökre építenénk fel, mert a te cikked indította el bennünk a gondolatot, és ebben a városban ti vagytok A rádiósok…”
Hát, persze. Ha akarnék rá emlékezni, akkor most rábólintanék: az a cikk hozta be huszonegynéhány évvel azelőtt az iroda áporodott cigarettafüstszagába Manczykát is, bocsánat, akkor még Bartos kisasszonyt, hogy a csájneriában örök szövetségre és barátságra lépjünk annak margóján.
Egy-kettőre Szatmáron találtuk magunkat. Manczyka letette a nagy barna kuffert:
– A rádiónál vagyok! – és Mancika filmbéli monológját karikírozva ismét elővette a jólismert pózt, és egyszusszra fújta – A csehszlovák kísérleti adás, a csehkettes tartalékos bemondónője vagyok fizetésnélküli szabadságon. És HAZAJÖTTEM!… – és olyan göndören kacagott mellé, hogy ahány nap csak volt, az mind egyszerre sütött ki az univerzumban.
Ott álltunk egy új kezdet és új boldogság küszöbén, és ami számunkra ebben a legfontosabb volt: együtt. Mint még soha. Úgy, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy valamelyikőnknek baja lesz abból, ha együtt látnak. Sőt. Persze, hazudnék, ha azt állítanánk, bármennyire is érdekeltek bennünket a fenyegetések és egyéb pitiáner köz- és magánéleti ügyködések. A petyhüdt cigarettaszagú irodába pedig már csak azért szaladtam fel, hogy a felmondásomat beadjam, és végre nekiessünk a rádióépítésnek a friss szagú stúdióban. Akkor már javában benn lakott Lóri és Robi, Schwarczkopf Papa és Kicsi Csilla, később Marci is befutott. Mi is bebútoroztunk, csak aludni jártunk haza néha. Tudtuk, valami mese történik most velünk. Utólag visszatekintve közéleti szerepléseim jutalomjátéka volt az az időszak. Bartos meg, mint a régi gumóról tavasszal ismét kisarjadó színpompás virág, bontakozott ki az új hajtásból. Szebb és kreatívabb volt, mint valaha. Egy nap egy széparcú, kissé félénk leánka jött bemutatkozni, hogy ő lesz a hírszerkesztő, ha beválik. Nagy tarisznyát viselt, piros volt az arca és szelíd a tekintete. Kedvesnek tűnt.
– Jó, hogy van mégegy lány, mert így hárman tudunk a nőcis dolgokról beszélgetni – majd szigorúan rámnézett – Te meg szeressed Monát, mert jó kislyány.
Nem is mondtam semmit.
A boldogság évei voltak ezek ismét, ugyanolyan önfeledt és gondtalan, mint sok évekkel azelőtt is: mindennapi gondjainkkal telt gondtalansággal. Hosszú délutánok és esték jutottak barátainkra, akiket gyűjtőnéven a kívánságműsoros betelefonálók szókincséből merített „ a zegész barátok” gyanánt emlegettük. Hol nálam, hol másnál, hol pedig valamelyik nyári kertben verődtünk össze. Sokszor sétáltunk is. Útvonalaink voltak. Például, ha népfürdőre vágytunk, akkor a korzón körbe, majd le a sugárúton a Kossuth-kertig. És közben nagyokat beszélgettünk. Mindenkihez volt egy kedves szava, ha kellett, lépésenként is megállt csacsogni vagy meghallgatni valakinek a bajait. Később, amikor a közösségi portálok elharapóztak, és kénytelen-kelletlen be kellett állnunk a sorba munkánkból kifolyólag, sokszor dorgáltam, mikor kicsúsztak kezei közül a dolgok a virtuális világ kommentjeiben és az emberek legkülönfélébb megnyilvánulásaiban, hogy nem kellene mindenkivel barátkoznia, még virtuálisan sem. Csak nevetett, és legyintett, kibírja, hitte, hogy az emberek jók. Mert ő jó. Mellette én kevésbé éreztem magam annak. Én képtelen voltam mindig mindenkit szeretni és eltűrni magam körül. Az ő jósága valami legbelső, mély hitből fakadt. Egyik ilyen délutáni sétán épp gondolatainkba merülve botorkáltunk egymás mellett. Egyikünk sem szólt. A sugárútról épp a rádió előtt elhaladva a központ felé tudatosult bennem, hogy ha engem szeretnek, akkor az jórészt miatta van. Még akkor is, ha… és ezt már innen hangosan mondtam ki a hosszas hallgatásunk közepére illesztve váratlanul:
– …én, alapjában véve, azért jó ember vagyok!
Bartos megállt az út közepén a gyalogátkelőn, egy pillanatra riadtan fürkészte a tekintetemet, majd akkorát kacagott, hogy a villanyóra alatt szolgálatot teljesítő kurvák kutyája, a Kisrauka idegesen csaholni kezdett, és megfutamodott a Dácsia felé. Brigitta meg Renáta utána.
– Igen, drágám – magához ölelt és a homlokomat megcsókolta – alapvetően igen. Örülök, hogy ezt letisztáztad magaddal.
Amikor rosszabb napjaink voltak, vagy csak csendességre vágytunk, a Tisztviselőtelep kisutcáin néztük sóvárogva a szép házakat, kerteket. Én gyermekkori emlékeimet eregettem, ő meg arról ábrándozott, hogy talán egyszer itt lakhat majd egy ilyen szép, kertes házban. Lesz egy szerető férje, és gyermekek. Sok gyermek. Megmutattam neki a titkokat, például a régi kerek beton hirdetőoszlopot a Titulescu-park oldalán vagy az öntöttvas kutat a benzinkúttal átellenben, belepve gazzal.
– Vasmanci. Tudtad, hogy így hívják? Mutatkozzatok be. Amikor kiszaladgáltuk magunkat gyerekkorunkban a parkban, ide futottunk inni…Jól ismer engem, ha ki is száradt azóta.
Haknikra is eljártunk, mindenféle helyeken szerepeltünk, konferáltunk. Élveztük gyűjteni az élményeket, s hogy ezeket együtt éltük meg, a legtöbbször a másik szusszanásából is értettük, mi jutott éppen eszébe adott helyzetekben. Egyikszer egy kedves idős programszervező sietett oda üdvözölni bennünket kiérkeztünkkor a helyszínre:
– Drága műsorvezető házaspár!

– Nekik mi vagyunk Kudlik Juli meg Antal Imrus – kuncogta a fülembe Bartos, majd fennhangon odaszólt – Gyurikám!…
– Parancsolj, Kláh-ri-kám! – utánoztam esetlenül Kordát, miközben az öregúr megtorpant:
– Azt hittem, a Bartos Erzsébet művésznőnek tetszik lenni.
– Annak tetszik, kedves, az a művésznevem, de el ne árulja senkinek, csak maga tudja… – kacsintott oda, és elrángatott, mielőtt harsányan el nem kezdek röhögni. Amikor Marci egy kis továbbképzés ürügyén elvitt bennünket magához Gyulára, megbeszéltük azt is, hogy mi ketten olyanok vagyunk, mint valami unatkozó nyugdíjas német házaspár kelet-európai vakáción. Gyula főterén vágtattunk át a várba menet, amikor valami borzos-bozontos figurák köszöntek Marcira, és amaz készségesen bennünket is bemutatott:
– Enchanté…izé, Freut mich… – makogtam. Manc a fellegekben volt.
– Hogy szeretem ezeket! – kiáltotta, miután elmentek.
– Ezeket? – néztem a lomha borzosok után – Miért?
– Jaj Macc, te is szereted, csak nem tudod… Ezek a Magna Cum Laude – és göndören kikacagta, amit mindig is tudtunk, mennyire csapnivaló a celebkultúrám. – Sebaj, tudom, hogy te még Mel Gibson vagy Bruce Willis mellett is elmennél az utcán gyanútlanul.
– Tudod, hogy nem ismerem ezeket a halivúdi színésznőket.
– Történetesen férfiak, drága Macc, de nem baj – és csak kacagott, kacagott.

Nem volt kedvünk mindig nevetni sem, életünk kisebb-nagyobb drámái kizökkentettek olykor a dolcsevitából. Szerencsésebb volt, ha külön-külön szenvedtünk, mert akkor a másik gyorsan kirángatott belőle, de az is előfordult, hogy egyszerre ikegtünk mindketten. És akkor nem volt más választás, együtt mentünk el a Kauflandba.
– Ilyenkor bugyikat kell venni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Persze, a fehérnemű vásárlást, a szomorúság ürügyén jobbára, nélkülem intézte és nem a Kauflandban. Oda egyebekért mentünk. Felhívtam adás után, jöhetek-e érte.
– Persze, drágám – csicseregte, miközben hallottam szipog.
– Sírsz?
– Igen, még sírok öt percet, majd alszom tizenkét percet, hogy ne legyen vörös a szemem. Teszek egy kis sminket és mehetünk. Mire ideérsz, készen leszek.
– De hisz csak a Kauflandba megyünk…
– Az mindegy. Egy nőn mindig legyen egy kis smink! Utána szépen lenyírom a kis hajadat. Te sem mehetsz ki azzal a fejjel. Egyedülállók vagyunk, kinn a márketen, drágám, nem ereszthetjük el magunkat.
Ezek a Kaufland-portyák sosem voltak unalmasak. Ha csak zöldbabkonzervért is mentünk be, tévhit lenne azt gondolni, hogy célirányosan odamentünk a zöldbabkonzerves pulthoz és leemeltünk egy doboz zöldbabkonzervet. Egyrészt, Manczyt már a bejáratnál elveszítettem. Sejtettem, ha pániknba esnék, előbb-utóbb a zöldbabkonzerves pultnál megtalálom. És mire odaértem, egy-két bolti eladóval is tanácskozott hatféle zöldbabkonzerv címkéje fölött, melyikben nincs ez meg az az E-formula, és hogy melyiknek mi a származási helye. Nem volt ez másképp a tésztákkal sem, mert noha nekem gyűjtőnéven minden makaróni volt, ezek az évek kitárták számomra az ablakot a penne, a carbonara, a spagetti, a ravioli és a linguini, eladdig számomra ismeretlen világára, és megtudtam, hogy nemcsak egszerűen sajt és túró van, hanem mindegyiknek van külön-külön is csak a jóisten és Manczy tudja hányféle fajtája. És hogy a franzella az nem vekni, hanem bagett, megalapozta későbbi párizsi utazásaimat, amiről a Kauflandban még álmodni sem mertünk. Mint ahogy a medencében sétálásról sem Dolce Vita módra. Amikor szalmakrumplihoz akartam pityókát venni, és meggondolatlanul felkaptam az első necc krumplit a boltban, s kiderült, abból is van rózsaszín, sárga és fehér, no meg az új, ami arra pont nem jó, akkor feladtam, és hagytam, hogy a vásárlási döntéseket ő hozza meg. Helyeselte is, és megnyugtatott, jó kezekbe adtam a sorsomat, mert ő vásárlásban jó döntéseket hoz, csak a férfiakkal szemben szorul tanácsadásra alkalomadtán.
Egyszer dzsesszkoncertre mentünk a volt iskolám dísztermébe. Imádta a latin zenét, vele együtt a latinokat, az életüket, a vitalitásukat.
– Titokban én is latin vagyok – mondta sokszor, és ha meghallotta a ritmust, ha nem egész testével táncolt, legalább a lábaival járta ritmust, akármilyen gyors legyen is az. És minél gyorsabb latin ritmus volt, annál jobban hatalmába kerítette, szinte transzba esett tőle.
És imádta a dzsesszt.
– Én nem mindig értem ezt a zenét – vallottam be.
– Én sem, de ezt nem is érteni kell, hanem érezni.
Elkezdődött a koncert, járt keze-lába, és a jellegzetes szemöldökmozgásai is összhangban voltak a muzsikával.
– Ez a zene ÉN vagyok – kiáltotta a fülembe a nagy hangzavarban – megy a zongora, és egyszer csak belép egy szaxofon, utána hátul a nagybőgő… miközben mindvégig megy a ritmus. És hopp, egy teljesen másik dallammal most egy trombita vág be! Ez a nagy egyveleg pedig összeáll egy szép harmóniába. Ez vagyok én: a JazzManczy!

És JazzManczyt mindenki imádta, a tenyeréből ettek. Légycsapóval kellett járkálni mellette ezekben az években, mint ahogy a lepkék jönnek a lámpára, úgy legyeskedtek körülötte fiatalok és idősek. Legtöbbször ártatlanul, de akadtak elvétve olyanok is, akik vehemenskedtek, amikor oda kellett csapni. Egy hétfőn azonban az egyik rendezvényről, amit nélkülem konferált, ragyogva jött vissza. Délben jobbára annyi időnk volt, hogy hat percben váltsuk egymást élő műsorban. Ezt soha nem beszéltük meg előre, mindig spontán történt. Ő elköszönt, én beköszöntem. A bejelentkezés előtti 3 percben, az utolsó dal alatt azonban, mindig gyorsan megbeszéltük életünk legizgalmasabb és olykor legpikánsabb pillanatait, ami az alatt esett meg velünk, amíg nem voltunk épp együtt. Betegesen tartottunk is attól – és ez mindig sok visszafojtott kuncogásra adott okot – , hogy egyszer véletlenül bekapcsolva felejti valamelyikünk a mikrofonját… Sokszor vihogtunk azon, hogy ami ott elhangzik élő bejelentkezésünk előtt négyszemközt, sokkal izgalmasabb lenne minden műsornál, és hosszas évekre biztosítaná a csámcsognivalót az erre kiéhezetteknek. Évekkel később derült ki, sokan, ha máskor nem is hallgatták épp a rádiót, a váltásunkra mindenképp bekapcsolták. Az egyik legnépszerűbb műsorszám lett ez a nem-műsor, a váltás. Ebbe az intimitásba azonban nem avattunk be senkit. Igaz, olykor barátaink vagy kollégák „benn felejtették” magukat valami ürüggyel a stúdióban a váltásra, de olyankor csak mosolyogva diszkréten hallgattunk. Mondja, hogy körbeudvarolta egy csinos fiú vasárnap a rendezvényen.
– Mi az új ebben? Vehemens?
– Naaaagyon!
– Légycsapó?…
– Nem, Macc. Ez most nem olyan. Ezt hagyjad. Ezt hagyom… Hadd udvaroljon csak.
Olyan közhelyesen volt tökéletesen szerelem első látásra, mint azokban a filmekben, amelyeket nem szeretett, csak ha éppen főzés közben érte. Voltak férfiak az életében és az elmúlt sok évre visszamenőleg napirenden voltam az ifjabbkori szeretőivel is, most azonban éreztem, hogy Lalival más a helyzet, mert ez a szerelem olyan vehemensen bontakozott ki, hogy féltem, kő kövön nem marad. Új feladatköröm is lett, vigyázni rá. Lajcsi osztotta rám.
– Eddig is vigyáztam.
– De most még jobban. Te vagy vele legtöbbet mindenki közül – magyarázta szemüvege mögül huncutul mosolyogva. És tudtam, hogy komolyan gondolja.
Egyszer Manc lakásán volt vacsorarandi mindkettőnk szeretőivel, és valami zöldbabkonzerv-féléért le kellett szaladni a Kauflandba. Ajánlkoztam, hogy leugrom, de Manc kapta is a kis piros kabátját és bepúderezte az arcát.
– Ne-ne! Veled megyek.
És otthagytuk a szeretőinket együtt.
– Szokják egymást! – mondta Manczy a liftben.
Azóta sem tudom, tényleg ezért jött-e velem, vagy mert nem bízott meg bennem, hogy a megfelelő zöldbabkonzervet veszem majd meg.
Sokszor azon kaptam magam, ha nála voltam, s a szobában eldőltem a kanapén, miközben ő a konyhából a főzés mellől csicsergett kifelé nekem, hogy a szekrény tetejét fürkészem. A barna kuffert. Mondtam is nemegyszer, hogy az olyan ott, mint Damoklész kardja, mint egy revolver a színpadon, ami egyszer mindenképpen elsül, mert különben badarság lenne a jelenléte a színpadon.
– Van benne valami, te Macc. De az egyelőre ott marad.
Értettem is én ezt, meg nem is. Nem szívesen feszegettem.
– Csak rettegek, hogy egyszer megint csak lelépsz. Szó nélkül.
– Ha ettől rettegsz, akkor megígérem, hogy neked szólok. Ha egy mód van rá.
Volt egy idő, amikor úgy éreztem, megint olyan felhők gyülekeznek, amelyek a revolvert a szekrény tetején elsüthetik. Aggódtam. Nem vártam meg, hogy megtörténjen, csak előálltam egy délben a váltás előtti három percben, hogy ne legyen ideje reagálni:
– Szökjünk el. Csak mi ketten. Menjünk el Budapestre! De kuffer nélkül.
– Tudtad, hogy meg akarok szökni… – nézett maga elé, és eltolta a mikrofont jó messzire, még volt másfél percünk, és potyogtak a könnyei.
– Nem baj, ha megszöksz. De veled megyek, tudjam, honnan szedjelek össze. Mégegyszer nem engedhetlek el. Este megbeszéljük.
És jött az élő, bekapcsolt a mikrofon. Csacsogott, csicsergett, kacarásztunk. Hisz tudtuk, most mindenki bennünket hallgat, egy pillanatra sem lehetünk mi.
Az az egy hétvégére szóló megszökés Budapestre, úgy éreztem, egy jó időre felfüggesztette a revolver-kuffer szerepét a szekrényszínpad tetején. Életünk egyik legszebb színházi élménye volt a meglepetésem ottani barátaink körében, a Nemzetiben Törőcsik Marival és Bodrogi Gyulával meg Hollósi Frigyessel. Évekig emlegettük Gerhart Hauptmann tolvajkomédiáját, „A bundát”, Törőcsik Marit, „ a Marinkat” pedig rajongva imádjuk azóta is.
– Van benned valami törőcsikmarisan blazírt és szarkasztikus – mondta nekem sokszor, és nevetve imitálta, ha valakihez nyeglén szóltam.
– Tebenned meg valami bástijulis…
– Hát persze, Üvegtigris… Lefeküdtem a Lalival…Mnáh… Ez volt. De mán mikor!
Azon a hétvégén családot látogattunk, Ájrinpólt meg Édes Annát is, buliztunk az Angyal-bárban, sétáltunk a Duna-parton:
– Nem kell pisilni, drágám? Csak kérdem, mert itt a párláment…
Testvérbátyja, Laca látott vendégül bennünket. Gyermekkori barátjuk is előkerült, emlékszem, P. Misi. Színház meg bulizás végeztével Lacika óriási babzsák-kanapéján pihentük ki a jól sikerült egy hétvégére szóló szökést.
Mivel Misi aludt mellettem, ő ébredt fel reggel mocorgásaimra. Felkeltünk, és kimentünk a Karinthy sarkán a presszóba kávézni. Mindenről beszélgettünk, ami másnaposan az ember sajgó fejében megfordul. Mire visszaértünk, a Bartosok is felébredtek.
– Nah, azt hittük, megszöktetek Misivel.
– Nem, csak együtt aludtunk. Misi egy öntudatos házasember, és most hazamegy a családjához, mi pedig vissza, Szatmárra, mert nekünk ott rengeteg a dolgunk…
Számottevő ellenkezés nem volt, és a szökés méregfoga egyelőre ki lett húzva. Csak a fejem ne sajgott volna.

Pár év múlva, amikor már én készítettem a kufferjaimat az amerikai útra, Manczyka váratlanul meghívott Pírba. Nem volt a meghívásban semmi különös, párszor jártam kinn vele szülőfalujában, a szülői házban. Egyszer Édes Anna is ott volt, majd hol egyik, hol másik testvér. Az időzítést furcsállottam. Nemcsak én voltam ezerfelé szétszóródva az iminens disszidálás okán, hanem Bartos is utolsó hónapjaiban járt első gyermekükkel való terhességének, dolgozott, családi életet élt szeretett urával, fészket raktak a gyarapodó családnak. A Tisztviselőtelepen. Ahol annyit sétáltunk korábbi éveinkben házak, kertek, tornácok és szép élet után sóvárogva.
Mikor az autó begördült a ház elé a feljáróba, ünnepélyesen karon fogott, és a kocsi hátuljához vezetett.
– Tudod, mi van a csomagtartóban? Nyisd csak ki…
Felpattintottam a csomagtartót, és a nagy barna bőrönd lapult ott.
– Hazahoztam. Lejárt a küldetése. Én már innen nem szököm meg sehova.
És előbb a pocakját simogatta meg, majd szerető urát ölelte magához.
– És most valaki fogja, és vigye be a sufniba, mert én nem bírom!

*

Idén szeptemberben, otthonlétem idején felhívott, találkozzunk.
– Lepasszoljuk a gyerekeket egy pár órára, hogy nyugodtan beszélgessünk, kiülünk valahová, annyi mesélnivalónk van egymásnak!
Mondtam, jobban örülnék, ha otthon, az erkélyen beszélgetnénk a nyárvégi tücsökzenés estében, és a gyermekek meg hadd ugráljanak körülöttünk, rég láttam őket, legyen együtt az egész család. Vacsora után hármasban kitanyáztunk az erkélyre, a gyerkőcök versenyt futottak és lármáztak önmagukkal. Igazi, családi légkör volt. Remek formában volt, ragyogott, sugárzott és csicsergett. Nehéz hónapok sora után ez a kis megkönnyebbülés, a reménysugár a gyertyfényben az erkélyen fiatalos üdeséget rajzolt vonásaiba.
– Nem baj, ha én ledőlök, és innen hallgatlak benneteket, drágáim? – szabadkozott Lajcsi, mikor lefeküdt a mögöttünk nyitott ablak alá a túloldalon, a szobában. Szinte a mondatot sem mondta végig, elaludt.
– Drága Lalim, ez az aranyember… éjt nappallá téve hajt, hogy a kacsalábon forgó várnak – és büszkén körbemutatott – ki ne bicsaklodjon a lába. És akkor még itt vagyok én is… – fáradtan sóhajtott.
Átvillan az agyamon, kiszámoljuk, éppen másfél éve találkoztunk utoljára. Éppen azon a délutánon, amikor az első eredmények megérkeztek. És megváltoztatták az egész világ további folyását.
– Emlékszel, mit mondtál akkor? – kérdeztem.
– Meg kell vívnom a harcom a démonjaimmal. Ezek elől most nem lehet elszökni. Nincs kuffer. De harcolni fogok a körmömszakadtáig. A gyermekeimért, az emberemért… és mert élni akarok. Macc, én megjártam azóta a poklot. Nincs, amitől félnem. De sok van, amit féltenem.
– Megvívtad. Itt vagy, ragyogsz. Nekik – intettem a kisszoba felé – nekünk, és a rengeteg embernek, akik szeretnek.
– Még várjuk ki az utolsó visszaigazolást… de igen, megvívtam. Megvívtuk – és gondos szeretettel benézett az alvó urára, be van-e rendesen takarva – Hűvösek már az esték. És megígérem neked, Macc, hogy nemsokára ismét JazzManczy leszek.
– Most már bevallhatom, soha nem volt egy pillanat sem, amikor másképp gondoltam volna.
– Hát, én sem – vágta rá derűsen, és bort töltött a megürült poharamba.
– Könnyű nekem. Nem láttalak közben…
– Jobb is.
Arról beszélt, hogyan szilárdult meg a hite, és miként emelte fel legnehezebb pillanataiból is a felfoghatatlan szeretet, amit környezetétől, szeretteitől, és kitágítva a kört, az emberektől kapott. Elmondta azt is, mennyire nehéz sokszor meghallgatni egyik vagy másik embernek a rémtörténeteit a betegségről.
– Mert története mindenkinek van. És mindenki egy másik betegnek akarja elmondani. Mintha rajtam épp ez segítene. Képzelje kedves, az a nényukám, akinek, mondtam, hogy ugyanaz a baja, mint kedves magácskának, emlékszik? Na, hát az a kis nényukám nincsen mán…De magácska milyen fiatal…na meg a kis gyermekek is ott vannak…jaj, nehéz most magácskának… És hasonlók…
Döbbentem hallgatom az elraktározott rémtörténeteket, amelyek nekem is borzalmasak, el sem bírom képzelni, mennyire lehetett neki borzalmas a tőle megszokott elnéző mosolygással végighallgatni.
– Nagyon jó ember vagy. Túl jó ebben a világban, te Manc. Mindig mondtam én neked.
– Ugyan. Csak belegondolok, hogy ők se rosszak. Csak meggondolatlanok.
– Minek kell neked mindenkit szeretned? Minek barátkozol mindenkivel, aki megkeres?…
– Én sosem tudtam úgy elvonulni az emberektől, ahogyan te tetted. De tudom, hogy neked fontos az egyedüllét
– Edith és Marlene… Emlékszel arra a huszonnégy évvel ezelőtti előadásra a színházban Méhes Katival és Lőrincz Ágival?… Olyanok voltunk mi is mindig. A forrófejű, a gyertyát két végén égető, impulzív, szenvedélyes csalogány, mindenki kedvence, és a hűvös, zárkózott, megközelíthetetlen, magányos díva, a maga fegyelmezett és unalmasan szürke életével.
Hahotázva felnevetett:
– Na az! Drágám, lássuk azért be, Marlene élete sem volt túlságosan unalmasan szürke, mint ahogy a tied sem. Csak a felszínen tűnhetett annak.
– Mindenki Piafot szerette. Mindig sok ember vette körül. Marlene magányos volt, bár sokan csodálták és főleg irígyelték. Egyedül halt meg párizsi szobájának önkéntes számüzetésében. De amikor a fiatalon elhunyt, Piaf megsiratására egész Párizs az utcára vonult, le kellett zárni az utcákat. Dietrich ott állt fekete kendőben, a tömegbe és a sokezer gyertya fényébe révedve, és megilletődve felsóhajtott: „Mennyien szerették!”
Október tizenhárom. Megnéztem a fotó hátán, mit ír. 1963 október 13, Párizs.

Beszaladt a gyermekeknek utánanézni, mikor viszaért, látom, mosolyog, eszébe jutott valami.
– Voltam kómában, magamon kívüli állapotban. És amikor visszatértem, olyan félelmetes, tisztán átlátom az embereket, érzem őket, a szándékaikat. Nem biztos, hogy jó ez – mosolyodik el.
– Akkor most, ha rám nézel, átlátsz? – ütöttem vissza megszeppent arccal.
– Hát, persze. És azt látom, hogy te alapjában véve jó ember vagy, Macc!
Olyan hangosan kacagtunk, hogy Ágika kiszaladt, és szólt, későre jár, sokkal jobban tenném, ha náluk aludnék, ha eddig nem mentem már haza.
– De nem tehetem, mert nem szóltam az anyukámnak.
– Ki a te anyukád?
– Zsuzsamama – magyarázza Manc.
– Ó… ő nem a feleséged?… Mi lenne, ha csak holnap szólnál neki, és ma itt aludnál.
– Azt nem lehet, aggódna értem egész éjszaka…
– Akkor hívd fel.
– Nézd, Ágika – ültettem az ölembe – a helyzet az, hogy ha itt is maradnék, nem lenne, ahol aludjak, apa elaludt a kis ágyon, ti a ti ágyaitokban, anya a magáéban…
– Hát, anyával – vágta rá gondolkodás nélkül.
– Ezekből írom majd az első könyvemet – mondja Manc, miután ismét csend lesz az erkélyen – A másodikat meg azoknak, akik nagy bajban vannak, mint én. Hogy segítsek nekik.
– S majd miután meghalok, rólam is írsz egyet, ahogyan megígérted. Mert nálad pontosabban azt senki sem tudná megírni. – emlékeztetem régi ígéretére.
– Hát, persze, azt nem felejtettem el. De várj még vele.
– Én nem sietek. De te se!
– Immár…
Csend.

*

Október tizenhárom. Sok fényképet kaptam Szatmárról. A tömeg miatt le kellett zárni az utcát. Rengeteg gyertya fénye. Virágot dobálnak. Fehér rózsákat. Megilletődve felsóhajtok:
– Mennyien szerették!

Forrás: Égből kapott mesék

Isten magácskával, drága Manczyka!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ