Minden aznap reggel kezdődött, amikor B. kikászálódott az ágyából, és szokása szerint kicsoszogott a fürdőszobába. Az utóbbi időben rosszul aludt, szétszóródott az éjszakája, egészen úgy, mint az elhunyt felesége gyöngyfüzére, amelyre egyszer a fiókban bukkant rá. Amikor a kezébe vette, a foszlott zsineg elszakadt, a megfakult golyóbisok szétszóródtak a padlón. A legtöbbet nem sikerült megtalálnia, és álmatlan éjszakáin azóta gyakran elgondolkozott, hol folytatják tovább kerek, oktalan életüket, milyen szöszmöszökbe fészkelték be magukat, és melyik padlómélyedésben találták meg ökológiai fülkéjüket.
Reggel a vécén ülve észrevette, hogy a zokniján, igen, mind a kettőn középen varrás húzódik – szabályos, gépi varrás, az ujjaktól egészen a gumírozásig.
Apróság volt, mégis felkeltette a kíváncsiságát. Úgy látszik, figyelmetlenül húzta fel, és nem vette észre ezt a furcsaságot – a zokni egész hosszán végigfutó varrást az ujjaitól a bokáján át egészen a gumírozásig. Amint befejezte rituális mosdását, rögtön ahhoz a szekrényhez csoszogott, amelynek alsó fiókjában, feketén és szürkén gomolyogva laktak a zoknijai. Találomra kihúzta az egyiket, és szemmagasságban széthúzta maga előtt. Épp egy fekete akadt a kezébe, a szobában pedig elég sötét volt, úgyhogy nem látott belőle sokat. Vissza kellett fordulnia a hálószobába a szemüvegéért, és csak akkor vette észre, hogy ezen a fekete zoknin is varrás van. Most az összes zoknit kirámolta, és élve az alkalommal megpróbálta összepárosítani őket – mindegyiken varrás futott végig az orruktól a gumírozásig. Úgy tűnt, ez a varrás a zokni sajátja, szerves része, elválaszthatatlan a zokniság ideájától.
Először bosszankodni kezdett, nem tudni, saját magára-e, vagy a zoknikra. Ismeretlen volt számára az egész hosszában végigvarrott zokni fogalma. Annyit tudott csak, hogy a köröm vonalán, keresztben fut rajtuk varrás, különben teljesen simák. Simák! Felvette a feketét; furcsán festett, úgyhogy undorodva elhajította, és a többit próbálta fel, egyiket a másik után, egészen addig, amíg elfáradt, és úgy érezte, kihagy a lélegzete. Eddig még soha nem vette észre, hogy a zoknikon ilyen varrás van. Hogyan történhetett?
Úgy döntött, hagyja az egész zokniügyet a csudába. Az utóbbi időben gyakran tett így: ami túl nehéz volt, azt gondosan rejtegette emlékezete padlásán, mert úgy ítélte meg, hogy azt a valamit már nem fogja használni. Belefogott bonyolult reggeli teaszertartásába: a tealevelekhez mindig egy kis prosztata-gyógyteát is szórt, és kétszer szűrte át a főzetet. Amíg lecsöpögött, B. kenyeret vágott, majd megvajazta a két pici szeletet. Saját készítésű eperlekvárja megromlott – a kékesszürke penészszem provokáló, szemtelen pillantást vetett rá az üvegből. Sima vajaskenyeret reggelizett.
A varrásügy még többször felbukkant, ám ő szükséges rosszként tekintett rá – mint a csöpögő csapra, a leesett szekrénygombra vagy az elromlott kabátcipzárra. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy szembeszálljon az ilyen dolgokkal. Reggeli után a tévéműsorban mindjárt bejelölte azt, amire aznap kíváncsi volt. Igyekezett hermetikusan kitölteni a napját, csak néhány üres órát hagyott magának ebédfőzésre és bevásárlásra. Különben szinte soha nem sikerült a tévéműsor rezsimszerű napirendjéhez igazodnia. Elbóbiskolt a karosszékben, majd hirtelen felébredt, de nem érzékelte az időt, így a műsorból próbált rájönni, milyen napszakban ért földet.
A sarki boltban szokott vásárolni, ahol az úgynevezett Főnökasszony dolgozott. Nagydarab nő volt, a bőre nagyon világos, a szemöldöke cérnavékony, nagyon erősen kihúzva. Amikor már rakta be a kenyeret és a májkrémkonzervet a zacskóba, B.-nek eszébe jutott valami, és mintegy mellékesen kért egy pár zoknit.
– Gumírozás nélkülit vegyen – mondta a Főnökasszony, és egy pár barna zoknit nyújtott át elegáns celofáncsomagolásban. B. esetlenül forgatni kezdte a kezében, mintha a csomagoláson keresztül szeretne megnézni valamit. A Főnökasszony elvette tőle a csomagot, és ügyesen lehúzta róla a celofánt. Mindjárt szét is terítette az egyik zoknit ápolt, sikkes műkörmű kezén, és B. orra alá tolta.
– Nézze csak meg, nincs rajta semmilyen gumírozás, nem szorítja a vádlit, nem nyomja az ereket. A maga korában… – kezdte, de nem fejezte be, biztos eszébe jutott, hogy az ember koráról nem illik beszélni.
B. a nő keze fölé hajolt, mintha meg akarná csókolni. A zokni közepén varrás futott.
– Lehet ilyen varrás nélkülit? – kérdezte mintegy mellékesen, amikor fizetett.
– Hogyhogy varrás nélkülit? – kérdezte csodálkozva az eladónő.
– Hát hogy teljesen sima legyen.
– Ezt meg hogy gondolja? Olyat nem lehet csinálni. Hogy maradna egyben?
B. úgy döntött, egyszer és mindenkorra ejti az ügyet. Amikor az ember öregszik, sok dolgot nem vesz észre – a világ rohan előre, az emberek mindig valami új dolgot találnak ki, amely úgymond megkönnyíti az életüket. Nem vette észre, mikor lettek mások a zoknik ahhoz képest, amilyenek korábban voltak. Az is lehet, hogy már régóta ilyenek. Az ember nem érthet mindenhez, vigasztalta magát, miközben hazafelé ballagott. Gurulós bevásárlókocsija vidáman zörgött utána, sütött a nap, az alsó szomszédasszony ablakot mosott, és B.-nek eszébe jutott, hogy meg akarta kérni, ajánljon neki valakit ablakmosáshoz. Most kívülről látta az ablakát – szürke volt, a csipkefüggönye szintén. Azt hihette volna az ember, hogy réges-rég meghalt a lakás tulajdonosa. Elhessegette magától ezeket a buta gondolatokat, és megállt, hogy egy kicsit elbeszélgessen a szomszédasszonyával.
Nyugtalansággal töltötte el a takarítás és a tavasz látványa, úgy érezte, tennie kell valamit. Lerakta a zacskókat a konyhapadlóra, és kabátban-kalapban a felesége szobájába ment, ahol most aludni szokott; a saját szobáját raktárnak használta, régi tévéújságokat, dobozokat, joghurtospoharakat és hasonló dolgokat halmozott fel benne, amikre egyszer még szüksége lehet.
Végigpillantott a kedves, még mindig nőies szobabelsőn, és megállapította, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell – a sötétítőfüggöny behúzva, derengő homály van, az ágyneműje katonásan elrendezve, csak a paplan egyik sarka hajlik ki, mintha nem is mozogna álmában. A fényesre lakkozott szekrénysor üvegajtaja mögött ott álltak a körbefutó arany és kobaltkék mintával díszített teáscsészék, a kristálypoharak és a tengerpartról hozott barométer. A vásárlás helyét egyértelműen jelezte a felirat: Krynica Morska. Az ágy mellett, az éjjeliszekrényen állt a vérnyomásmérője. Szemben, a falnál ágaskodó hatalmas szekrény már hónapok óta hívogatta, de a felesége halála óta ritkán és kedvetlenül pillantott bele. Még mindig ott lógtak benne az asszony ruhái. Sokszor megígérte már magának, hogy elajándékozza őket, de eddig még valahogy soha nem sikerült rászánnia magát. Most viszont vakmerő gondolata támadt: mi lenne, ha az alsó szomszédasszonyt ajándékozná meg velük. És közben az ablakmosás ügyét is megtárgyalhatná vele.
Ebédre zacskós spárgalevest főzött – tényleg nagyon finom volt. Utána az előző napról maradt újkrumplit ette, amit most serpenyőben melegített fel, és kefirt kortyolt hozzá. A délutáni szundítás után, amely az ebéd természetes következménye volt, B. a saját szobája felé vette az irányt, és kétórai kemény munkával rendszerezte az összes régi tévéújságját, amelyeket minden héten, évente ötvenegynéhány alkalommal ide tárolt be; vagy négyszáz darab gyűlt össze belőlük, több különböző magasságú, porlepte kupacokban. A kidobásuk jelképes takarítás volt: B. feltett szándéka szerint ezt az évet a rituális fürdőhöz hasonló megtisztító aktussal kellett indítani (az év ugyanis nem valami naptári dátummal, hanem tavasszal kezdődik). Sikerült az összes újságot lecipelnie a szeméttárolóhoz és bedobnia a „Papír” feliratú sárga konténerbe, ekkor azonban hirtelen pánik fogta el – élete egy részétől vált meg, amputálta az idejét, a múltját. Lábujjhegyre állt, és kétségbeesetten lesett be a konténerbe, a tévéműsorait kereste benne. Ám azok már eltűntek a sötét mélységben. A lépcsőházban, emeleti lakása felé tartva röviden és szégyenlősen felzokogott, azután gyengeség fogta el, vagyis biztos felment a vérnyomása.
Másnap reggel, amikor reggeli után szokás szerint leült, hogy bejelölje a megtekintésre érdemes tévéműsorokat, a golyóstoll hozta ki a sodrából. Rusnya barna nyomot hagyott a papíron. Először azt hitte, a papír a ludas, úgyhogy fogott egy másik újságot, és bosszúsan karikákat kezdett firkálni a szélére, de azok is barnára sikeredtek. Ekkor arra gondolt, hogy elöregedett a tinta, vagy valami más miatt váltott színt. Dühös volt, hogy félbe kellett szakítania kedvenc szertartását, hogy másik íróeszközt keressen. Odacsoszogott a fényesre lakkozott üveges szekrényhez, ahol a feleségével egész életükön át gyűjtötték a golyóstollakat. Rengeteg volt belőlük, és persze sok már használhatatlanná vált – a tintájuk kiszáradt, a betétek nyílásai eltömődtek. Egy darabig csak turkált ebben a bőségben, aztán kivett vagy kétmaréknyi tollat, és visszatért az újságjához. Biztos volt abban, hogy legalább egy olyat talál, amelyik úgy ír, ahogy írnia kell: kékkel, feketével, esetleg pirossal vagy zölddel, ha nagyon muszáj. Egyik se volt rá képes. Mindegyik a rothadt falevelek, a padlóápoló vagy a nedves rozsda gusztustalan fosszínét hagyta maga után, a hányinger kerülgette tőle az embert. B., az idős úr jó darabig mozdulatlanul ült, csak a keze remegett alig észrevehetően. Azután felpattant, és felrántotta az öreg szekrénysorban álldogáló szekreter ajtaját, ahol az iratait tartotta. Találomra megragadta az első levelet, de vissza is tette, mert számítógépen írták, ahogy az összes többit is: számlákat, fizetési felszólításokat, folyószámla-kivonatokat. Amikor végre sikerült kihúznia alóluk egy kézzel megcímzett borítékot, szomorúan látta, hogy azon is barna a tinta.
Beült kedvenc tévénéző karosszékébe, kinyújtotta a lábát, és így ült mozdulatlanul, szedte a levegőt és nézte a mennyezet közönyös fehérjét. Csak ezután merültek fel benne különböző gondolatok, zsonglőrködött velük egy darabig, majd sorra eldobálta őket:
– hogy a golyóstollak tintájában van valamilyen anyag, amely idővel elveszíti eredeti színét, és megbarnul;
– hogy valami van a levegőben, valami toxin került bele, amitől a tinta színt vált;
és végül:
– hogy ez szembaj, elváltozás van a sárgafoltjában, vagy hályogos lett a szeme, és másképp látja a színeket.
De a mennyezet továbbra is fehér volt. B., az idős úr felállt, és tovább jelölgette a műsorokat – mindegy, milyen színnel. Kiderült, hogy A második világháború titkai-t fogják vetíteni, a Planete-en meg egy méhekről szóló film lesz. Régen ő is szeretett volna méhészkedni.
Azután a bélyegek következtek. Egyik nap kivette a levélszekrénye tartalmát, és kővé dermedt, amikor észrevette, hogy mindegyik bélyeg kerek a leveleken. Fogazottak voltak, színesek, egy-ztotys méretűek. Forróság öntötte el. Felsietett a lépcsőn, fittyet hányva fájós térdének, kinyitotta az ajtót, és cipőben beszaladt a szobába, ahol a leveleket tartotta a szekrénykében. Szédülés fogta el, amikor látta, hogy a bélyegek minden borítékon kerekek, még a régieken is.
Beült a karosszékébe, és végigkutatta az emlékezetét az egyetlen valóságos és létező bélyegkép után. Nem őrült meg – de akkor miért tűnnek olyan abszurdnak a kerek bélyegek? Lehet, hogy korábban figyelemre sem méltatta a bélyegeket. Nyelv, édes ragasztó, papírcafat, amit a keze ráragaszt a borítékra… A levelek régen tömöttek, vaskosak voltak, a borítékok kékek, az ember végighúzta a nyelvét a ragasztócsíkon, majd ujjaival ösz-szenyomta a boríték két oldalát, hogy összetapadjanak. Azután megfordította a borítékot, és… – igen, a bélyeg négyzet alakú volt. Ez biztos. Most pedig kerek. De hát hogy lehet ez? Kezébe temette az arcát, így ült egy darabig a nyugtató ürességben, amely a szemhéjunk alatt van, és mindig előhívható. Azután a konyhába ment, hogy kipakolja a szatyrokat.
A szomszédasszony távolságtartóan fogadta az ajándékot. Gyanakodva figyelte a dobozban szép rendben fekvő selyemblúzokat és kardigánokat. Amikor a bundára pillantott, már nem tudta leplezni, hogy mohó vágy villant a szemében. B. az ajtóra akasztotta a bundát.
Amikor asztalhoz ültek, és a tea mellett megettek egy-egy szelet süteményt, B., az idős úr összeszedte a bátorságát:
– Stasia, higgye el – kezdte drámaian fojtott hangon. Az asszony kíváncsi pillantást vetett rá. Élénk, barna szeme eltűnt a ráncok örvényében. – Stasia, kérem, higgye el, valami nincs rendjén. Mondja csak, van hosszában végigfutó varrás a zoknikon?
Az asszony meglepetten hallgatott egy darabig, és egy kissé hátrébb húzódott a széken.
– Mit mond, aranyoskám? Hogyhogy van-e rajtuk varrás? Persze hogy van.
– És mindig volt?
– Mit kérdezi, hogy mindig? Hát persze hogy mindig.
A szomszédasszony ideges mozdulattal söpörte le az asztalról a süteménymorzsákat, és megigazította a térítőt.
– Mondja csak, Stasia, kérem, milyen színű a golyóstoll tintája? – tudakolta tovább B.
Aztán válaszra sem várva folytatta:
– Kék, ugye ? Amióta feltalálták a golyóstollat, mindig kékkel írt.
– Ne idegeskedjen már annyira. Van piros meg zöld toll is.
– Na igen, de általában kékkel írnak, nem igaz?
– Megiszik velem egy kis szíverősítőt? Egy kupica házi likőrt?
B. már tiltakozni akart, mert nem ihatott alkoholt, de úgy látszik, arra jutott, hogy kivételes helyzetbe került. Bólintott.
Az asszony a szekrénysor felé fordult, és elővette a palackot a bárszekrényből. Gondosan méricskélve töltötte tele a pohárkákat. Kicsit remegett a keze. A szobában minden kék és fehér volt – a kék csíkos tapéta, a fehér takaró és a kék párnák a heverőn. Az asztalon kék-fehér művirágcsokor állt. A likőr édes ízt csalt a szájukba, és a testük mélyébe szorította vissza a veszedelmes szavakat.
– Mondja csak – kezdte óvatoskodva B. – Nem gondolja, hogy megváltozott a világ ? Mintha – kereste a szavakat – nem volnánk képesek megragadni?
A nő megint elmosolyodott, mintha megkönnyebbült volna.
– Hát persze, aranyoskám, tökéletesen igaza van. Az idő jobban siet, azért. Azaz nem siet, nekünk kopottabb már az eszünk, nem kapja úgy el az időt, mint régen.
B. tanácstalanul rázta a fejét, jelezve, hogy nem érti.
– Mi olyanok vagyunk, mint az öreg homokórák, tudja, kedves? Olvastam, hogy az öreg homokórákban már annyiszor lefolyt a homok, hogy lekerekedtek a szemcséi, ezért aztán gyorsabban lepereg. Tudta? Az idegrendszerünk, az is elkopott, tudja, elfáradt, úgy megy végig rajtuk az inger, mint a lyukas rostán, ezért érezzük, hogy felgyorsult az idő.
– Hát a többi dolog?
– Milyen többi dolog?
– Hát, tudja… – B. igyekezett valahogy ügyesen csomagolni a mondandóját, de semmi nem jutott eszébe, úgyhogy kerek perec rákérdezett: – Hallott már a négyzet alakú bélyegekről?
– Érdekes – felelte az asszony, és még egy pohárkával töltött maguknak. – Nem, soha.
– Vagy a csőrös vodkáspoharakról. Nézze csak, ennek is van. Előtte soha nem volt nekik…
– De… – kezdte rá az asszony, de B. rá se hederített.
– …vagy a balra csavarható befőttesüveg-tetőkről, vagy hogy az órákon a tizenkettes helyén most nulla van, és még… – elhallgatott, túlságosan fel volt háborodva ahhoz, hogy folytatni tudja.
Az asszony szemben ült vele, ölébe ejtett, összekulcsolt kézzel. Hirtelen egykedvű lett, visszafogott és illedelmes, mintha az összes energiája elhagyta volna. Csak finoman ráncolódó homloka mutatta, mennyire kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzet ben. Feszülten és csalódottan figyelte öreg szomszédját.
B. este szokás szerint a felesége ágyába feküdt, amelyben az asszony temetése óta aludt. Orráig húzta a paplant, hanyatt feküdt, nézte a sötétséget, hallgatta a szívverését. Nem jött álom a szemére, úgyhogy felkelt, és kivette a szekrényből a felesége rózsaszín hálóingét. A keblére ölelte, a torkából rövid, magányos zokogás tört fel. A hálóing segített – megérkezett az álom, és mindent érvénytelenített.

Forrás: Olga Tokarczuk: Bizarr történetek. Vince Kiadó, Budapest, 2019. Fordította Petneki Noémi