A teljes igazság kimondása nem mindig jó, nem mindig hasznos, lehet erkölcsös is, lehetett bátorság.
De bátor Ember kevés van, aki akkor mer szólni, amikor mindenki más hallgat, berendezkedik a túlélésre…
S ekkor 1989-et írunk. Feltűnik a képernyőn valaki hirtelen, az ismeretlenségből, hogy belopja magát a szívünkbe, az anyák szívébe is, mert kimondja azt, amit mindenki érez, gondol, sokan csak sejtenek, de mind hallgatnak.
Ő szól, mintha mindnyájunk helyett vallana, s tudja, lehet, vezekelni fog, mi már érezzük: egy új xx. századvégi kálvária kezdődik el. A nevét legalább már mindenki tudja, kicsi, nagy, felekezetre való tekintet nélkül. Lessük, várjuk a következő politikai adást, a Panorámát – mi szerencsések a Patiumban -, és már csak a remény egyetlen kis pislákoló fénye éltet, hogy nem tarthat sokáig, mert már nem bírjuk én se, te se, ő se…Menekülünk gondolatban naponta át a határon, amely még agyonőrzött, s a valódi menekülő lehet akár agyonlőtt vagy –ütött is, de mennek, mennek… Fogyatkozik a csapatunk, s vannak, akik menni is félnek, maradni is, és vannak, akiket az exodus láza nem kap el, ők, akik közénk valók, olyan szilárdan állnak a poszton, mint jelen pillanatban itt szemben velem az ablakból idelátszó csupasz szikla, s a körbeölelő hatalmas fenyők, akik a legnagyobb vihart is kiállják, ha kell. Inkább derékba törnek, de gyökereik mélyek és erősek.
A közénk valók megpróbálnak élni, „ahogy lehet” alapon, beszélnek az „összemosolygás nyelvén” s a kötelezőn. Akkor is félve és keveset.
Mindenki érzi, nem tarthat már soká, legfőképp az anyák.
– Istenem, alig van olaj, jön karácsony! – s legnagyobb gondunk a legfőbb, hogy mégis ünneppé varázsoljuk. Mi, az anyák, a nagybetűsök (mindennek van salakja), lótás, futás, takarítás, főzés, gyermeknevelés, talán az éjjelünk zöme is arra megy rá, hogy eltervezzük a rengeteg dolgot, a máról elmaradtat holnapra. Mert mi csak a kisbetűs holnapokban gondolkodunk, és bánjuk sokan a női emancipációt… Mert nem volt elég az anyáknak egy szolgálat, amelyet otthon alázattal, áldozattal, szívvel-lélekkel tettek, tettünk, varázsoltunk. Varázslók voltak a szó nemes értelmében a szinte semmiből valamit, ennivalót. S a többit nem is sorolom (főzés, vasalás, stb. )
A nagyobbik fiam Szebenben katona. Délutáni rohangálás, hol kapnék, kinek van még zsírja, szalonna eladó, s vajon még mit tehetnék a csomagba, mert egy kicsi doboz olyan nagy bír lenni, hogy szinte telhetetlen, mint az anyai vágy: legszívesebben a szívünk küldenénk, írunk biztató sorokat, abba gyömöszöljük bele szeretetünket, aggódásunkat.
Sokan már a Miatyánkot is szó szerint értelmezve mormolják: „add meg nekünk a mindennapi kenyerünket”, a hetedikes lányomat úgy nyomják a kenyeres üzletben a pulthoz, hogy sírva jön haza, egész este borogatom a piros oldalbordáit, ő nagyon ijedten hadarja, hogy egy néni rosszul lett, jött is egy rendőr, intézkedett, mentőt kellett hívni hozzá. Alig bírjuk megnyugtatni, közben a kicsi fiam épp zsíros kenyérre vágyik, és a szívem szakad meg, de meg kell szólítsam:
– Ne kend olyan vastagon a zsírt, mert ezt tenném most a csomagba, de még szerzek rövidesen, ne búsulj!
S a varázslók azért varázslók, hogy varázsoljanak!
Még abban az agyonéheztetett, tudományosan megtervezett „rációs világban”, a hírhedt Fénykorszakban (csak este el ne indulj, ha nagyon nem muszáj, csak a sötétség, mint a pokol fenekén, éjjel-nappal áramszünet, még szerencse, hogy láthattuk a Holdat és a csillagokat, gyönyörködhettünk kedvünkre, már akinek éppen volt rá kedve…)
Éppen csak az áldott jó falusi levegőt nem vették el, s szívhattuk félelem nélkül…
Mert már a kicsi fiam is arra riad, ha a viharban tehetetlenül fintorgó ágat a szél az ablaküveghez koccintja:
– Jaj, Apuka, Anyuka, jön a milic, meg Csusescu!
Vagy ha vendég érkezik, már reflexszerűen csuktuk az ajtót, ablakot.
Ezt a kőkemény, emészthetetlen korszakot csak elfelejteni lenne jó, de nem szabad; emlékezni, emlékeztetni kell mégis.

(Gyergyótölgyes, 1996)