Forrás: a szerző Facebook oldala

A globe-trotter magánya

Olvasom Pengő Zoltán (majdnem) napi jelentéseit gyalogútjáról és nagyon elevenen odaképzelem magam a társaságába – bár tudom, hogy más korosztály lévén, nem sokáig bírnám vele együtt az iramot. De azért igyekszem elolvasni mindent, ami útjával kapcsolatosan elérhető a világhálón, mindenek előtt a Maszol.ro-n közzétett úti beszámolóit, aztán FB-bejegyzéseit, üzeneteit, s így szerzek tudomást arról, hogy menetelése közben mások is élénken érdeklődnek vállalkozása iránt, köztük olyanok is, akik érdeklődésére nem is számított.

Csoportképen egy török vendéglő előtt, vendéglátóival és a személyzettel (Camlik)

Mert őt immár a félhold országában is élénken számon tartják: képes riportot közölt az egyik török lap (Camlik), majd bekerült a tévébe is, anélkül, hogy tudta volna, miként. Már-már kézről kézre adják egyik városból a másikba vendégszerető török ismeretlenek; falusi iskolások mustrálják végig, akik személyében látják életük első húsvér világjáró emberét.
Érdeklődéssel fedeztem föl ugyanakkor azt a riportot is (szerző: Pap Melinda), melyet személyes beszámolói alapján az Erdélyi Híradó tett közzé a Pengő-féle vállalkozásról.
Az írás annyiban más a Pengő Zoltán beszámolóitól, hogy választ ad olyan kérdésekre is, melyeket a kíváncsi ember tesz fel ugyan, de amelyek a magányos utazó lelkivilágára vonatkoznak, s kérdezés nélkül talán ki se térne rájuk. Roppant tanulságos ugyanis megtudni, hogy mennyire érzi magányosnak magát az az ember, aki reggeltől estig erőltetett ütemben rója az országutat, és többnyire a saját maga társaságára van utalva. A válaszokból pedig megtudhatjuk, hogy hála a technika mai fejlettségi fokának, a komunikációs forradalomnak, az emberi kapcsolatteremtés immár virtuálisan is javában működik: laptopját az utas azért cipeli mindenhová magával, hogy bárhol és bármikor lehetősége legyen kapcsolatba kerülni ismerőseivel, otthon hagyott hátországával; hogy segítséget kérhessen, ha éppen szüksége van rá, hogy megtalálhassák mindazok, akik a sorsa iránt érdeklődnek; hogy feljegyezze úti gondolatait és benyomásait…
A riportból képet kapunk az eltelt közel két hónap személyes mérlegéről is, amelyben – Zoltán bevallása szerint – lényegesen több a pozitív tapasztalat, mint a negatív, utóbbiról szinte nem is tudna beszámolni. Az emberekkel való találkozások, a visszajelzések mind-mind pozitívak. Szívderítő ugyanis azt tapasztalni, hogy idegenek lépten-nyomon segíteni szeretnének a messziről jött vándoron, és ez a segítőkészség tettekben nyilvánul meg.
Pengő Zoltán nem hallgatja el: sikerült váratlan módon megtapasztalnia, hogy társak oldalán gyalogolni sokkal könnyebb. „Van melletted egy másik ember, akivel szót lehet váltani, segíthet.” De ez nem jelenti azt, hogy útitárs hiányában szenvedne a magánytól. „Amikor egyedül megyek, annyit megyek, amennyit akarok, ott pihenek meg és akkor, amikor akarok…” – és ez mind igaz, de azért jobb, ha társasága van az embernek.
Ugyanakkor sikerült hozzászoknia a terheléshez – vallja be –, s ha nem lenne a tíz kilós hátizsák, akkor talán gyerekjátéknak tűnne az egész gyalogút. De nem szándékszik megválni semmiféle vállalt terhétől, mind-mind hasznos holmikat cipel magával. A sátor, ami a legnehezebb benne, adott ponton életmentő lehet, ha nincs hol álomra hajtsa a fejét. „Pszichikailag nem visel meg, hogy egyedül gyalogolok. A bizonytalanság a nehéz. Gyakran előfordul, hogy reggel még nem tudom, hol fogok éjszakázni. Ez igénybe vesz pszichésen, de maga az egyedüllét nem.”
Ugyanígy igénybe veszik a napi bejelentkezések – ráadásul három nyelven fogalmazza meg soros útinaplóit: magyarul, románul és angolul. Mindhárom nyelvi változatot elolvasva rájövünk: nem egyszerű fordításokról van szó! A három nyelven háromféle megközelítésben tálalja ugyanazt az alap információt, de szükség esetén ki is egészíti egyik vagy másik nyelven időszerű közlendőjét. Attól függően, hogy milyen közönséghez szól.
A gyaloglás másfajta, összehasonlító látásmódot tesz lehetővé. Az idézett riportból megtudjuk például, hogy a gyalogló vándor rácsodálkozott, mennyire szemetes Románia. „Eddig is tudtam, hogy az. De ennyire?… Erdély még hagyján, viszonylag tisztának mondható, de Dâmbovița és Ilfov megyében egymást éri az út menti hulladék. Bulgária és Törökország jóval tisztább. Ankara vagy Isztambul egyáltalán nem szemetes. Tisztább, mint Róma, Nápolyhoz képest pedig valóságos patika.”
Útközben rendre utolérik a telefonhívások, internetes bejelentkezések, üzenetek. Kiválóan működik a világháló – ami talán épp ezért (is) lett kitalálva! (Gondolom, ennek korabeli hiánya súlyosabb lelki terheket rótt néhai Kőrösi Csoma Sándorra, aki szinte teljes elszigeteltségben tette meg hosszú útját távoli célja felé.) Az internet, a Facebook sokat segít – akár a szálláskeresésben is.
Útközben érdeklődő, aktív magyar kolóniára bukkant Ankarában. „Egy részük a magyar külképviselet alkalmazottja, de van hungarológiai tanszék is, ahol szintén dolgoznak magyarok. Van, aki ide házasodott, itt él, és vannak törökök is, akik magyar házastársuk révén értenek magyarul, vagy kapcsolatuk volt Magyarországgal. Nekik tartottam interaktív élménybeszámolót az utamról.” – olvashattam a riportban.
Örvendetes, hogy a mai utazó magánya nem azonos a saját magára csukódó, visszhangtalan elszigeteltséggel. Aki manapság nyakába veszi a világot, az tudatosan készül akármilyen kalandra, mely bármely pillanatban könnyen utolérheti és lecsaphat rá, s amelyben késlekedés nélkül cselekednie kell. Az óvatosság, a körültekintés olyan erények, amelyek nélkül nem éri meg útnak indulni hosszabb időre, ám Pengő Zoltán gyalogútja előreláthatóan még hónapokig eltart. Pontosabban: a „java” még hátravan!

Cseke Gábor