Cerc de familie / Családi kör

Seară, e seară: toți se culcă!
Moțăie sumbru frunzișul de dudă,
Zumzăie gâza , de zid se lovește,
Pocnindu-se rău și se liniștește.
Fiecare grunz parc-ar avea labe,
Se vor împrăștia broaște trândave,
Umblă liliacul lovind streașina,
Pe turnul trunchiat zbiară bufnița.

În curte o vacă cu părul albui:
Cum gazda a smuls-o adineauri;
Rumegă în tihnă, e foarte calmă,
Deși vițelul tare o înțeapă.
Vine ș-un motan – la șoareci încet –
Pășește tiptil cu corpul lunguieț,
Se oprește, se uită: dar iute,
Cu o săritură în pridvor ajunge.

Ușa e deschisă; lumina sobei,
Se revarsă asupra nuielei.
În față un câine stă pe pântece,
Laba pe prag, pe ea capul așterne.
Înăuntru gazda strecurând laptele,
Îi dă copilului, care cere;
Apoi cu ceilalți se îmbină,
Așa cum stelele cu luna blajină.

Fata pune pe foc coarde de viță:
Ea e cea mare, mândră steluță.
Încinge fierul: e gata rochia,
Dar necălcată,…mâine veselia.
În jur cei mici, cu basme plăcute,
Aleg ei mazăre, ori păsule,
Din coji, alene, pun pe foc destule:
Luminându-și fețele lor rotunde.

Fiul cel mic, cere pită ș-o roade;
Jucând cu tăciune: desenând șarpe.
Cel mare citește, nu se jenează:
El popă va fi, oricine să vadă!
Așa obișnuia tatăl, să spună,
Dar băiatul n-are elan de rugă:
Îi plac, versurile și cântecele,
Așa ceva vrea și el să încerce.

Zornăind, pune jos stăpânul o sapă;
Agață pe cui traista vărgată;
Micuții caută, sperând, c-ar găsi
Măcar pâine, văzută de păsări.
Care și-a băgat mâna, țipă tare:
Vai! parc-un drac…sau un iepure!
Bucurie mare: nu vor să doarmă;
Insistând să-i dea frunze de varză.

Stăpânul salută cu seară bună,
Așezându-se, după trudă răsuflă,
Fruntea ștergând, cu brațul de cămașă:
Plin de riduri, de viață brăzdată.
Cum la micuți aruncă o privire,
Se mulează pe față ridurile;
Să scape de griji, umple cu jar pipa;
Îl dispune cu vorbe tandre, soția.

Nu întârzie mult, buna gospodină,
Soțului masa să fie servită,
La mijloc pregătește măsuța mare,
Pe care așează simpla mâncare.
Ea a mâncat, copilul nu dorește,
Soțul îi spune: ,,Vino, muiere!”
E mai plăcut, cu toți la măncare, –
O aripă, pulpă dă la fiecare.

Cine ciocăne? ,,Sára, uită-te:
Un călător dorește sălaș, poate:
De ce să nu-l primim, dacă n-are casă,
Câți stau în ocnă răcoroasă!”
Se întoarce fata cu călătorul.
Intră cu salut un schilod, veteranul:
,,Să vă dea Domnul și mâncare multă,
(Așa termină), asa îi salută.”

Gazda spunând: ,,Să vină și el să guste:
Pune-n blid, dragă, dacă nu ne ajunge.”
Apoi poftindu-l frumos la o supă –
Acceptă el repede, deși se scuză.
Supa gustoasă din blid, foamea,
Apa din ulcior alină setea;
Pe durata mesei nu se vorbește,
La unguri asta e o deprindere.

Apoi, după ce s-a gătat de cină,
Pribeagul și-a dat drumul la limbă;
Pornind încet și apoi ca o gârlă,
Când va ajunge departe se îngâmfă.
(1)Zice de revoluția oribilă,
Pieptul arzând și fața înroșită,
Nu uită – înlăcrimați ochii –
Pe cei pribegiți, emigranții.

Grăiește de dorul de sfânta țară,
Pribegia sa lungă până acasă.
(2)Și băiatul mare lasă cartea,
Strâmbând curios, ciulind urechea;
Și când drumețul se oprește în vorbă:
,,Mai povestiți” – frumos îl imploră.

,,Nu-s povești, copile” – tatăl îl mustră,
Se uită drumețul și continuă:
Îi sorb vorba cu mută pietate,
Fata și cu aproapele, toate:
Când n-o aud și n-o văd cei din casă,
Aprinsă, de fratele…îl întreabă:
Trei ani, de când speră să apară,
Amână logodna, un an așteaptă.

Seară, e seară…focul n-ar sclipi,
Genele de cenușă încep a clipi;
Copilul e moțăit, – unul doarme,
Cu cap aplecat, la mama în poale.
Rar mai grăind drumețul, cu gând mare;
Întretimp, numai pisica toarce.
Paiul foșnind, pe jos se va așterne…
Ș-un greier, imperiul va începe.

(Traducere de Csata Ernő)

*

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van… a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ