December végén lesz fél évszázada annak, hogy Pekingben, a sajtóügynökségi küldetését alig elkezdő Baracs Dénes, a Magyar Távirati Iroda (azóta nyugalmazott) Pulitzer-emlékdíjas (1996), majd Aranytoll-díjas (2006) munkatársa szenvedőleg is kénytelen volt belekóstolni a kínai kultúrforradalomba. Pontosabban: jobb híján, a saját bőrén tapasztalta meg, milyen mechanizmus indul be a valóságban a kínai társadalomban ahhoz, hogy valaki egyik pillanatról a másikra a nép ellenségévé váljon a többség szemében, amiért is el kell nyernie méltó büntetését. Ez a sajnálatos, feszült közjáték vezeti be tulajdonképpen az olvasót Baracs Dénes egyik sikeres útikönyvében (A fal mögött: Kína) a külön utakon járó népi Kína forradalmi valóságába.

A könyv 1975-ben jelent meg a budapesti Gondolat könyvkiadó Világjárók című sorozatának 98. könyveként, s szerzett osztatlan elismerést írójának, aki a külföldi sajtótudósítást mindvégig hivatásként, magas szinten művelte (híven példaképéhez, Bálint Györgyhöz, akiről nem mellesleg vizsgadolgozatot is írt), függetlenül attól, hogy Kínában teljesített szolgálatot (1969-73) vagy Párizsban (1976-81), netán Brüsszelben (1988-92), végül pedig Bukarestben (1992-98). Azt vallotta ugyanis, hogy fölösleges bármifajta műfaji besorolást ráerőltetni valamely írásra: „Egy írás igazi kritériuma csak az lehet, hogy jó vagy rossz, elmond-e valamit, ami új tudást, új megközelítést jelent, s tegyük hozzá, kellemes lektűr volt-e. S ebben a tisztelt olvasó a bírám, igen egyszerűen: ha a következő írásomat is kezébe veszi, akkor már legalább az előzőről kiállította a bizonyítványt.”
E kijelentését egy Ágoston Hugónak adott interjúban, a riporter érdeklődésére fogalmazta meg, a múlt század kilencvenes éveinek végén, amikor kötetbe gyűjtötte azokat a tudósítói beszámolóit, melyek korábban sorozatban jelentek meg A Hét című bukaresti hetilapban. Az interjú mintegy zárköve volt a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó gondjaira bízott kötetnek (Chansonévek, Csíkszereda, 1998), s önvallomás formájában sorakoztatta fel Baracs Dénes életútjának és munkásságának legfontosabb állomásait.
Hogy mit jelentett Kína, konkrétan Peking a fiatal budapesti újságírónak, megtudjuk az ottani tudósítói tapasztalatait feldolgozó későbbi könyveiből: a már említett mellett ugyanis még egy könyvben mutatta be az általános állapotokat (Tanuld meg újra Kínát, 1984), illetve a kínai hírközlés rejtelmeinek szentelte A pekingi szemüveg (1973) c. könyvét, a kínai kultúrforradalomnak pedig a Virágozzék egy szál virág-ot (1980). Megírta az egyik kínai csúcsvezető, Teng Hszio-ping életrajzát is (1987).
Persze, jó tudnunk, hogy a mai Kína már nem ugyanaz a Kína, mint volt  fél évszázaddal ezelőtt. De azért az ország s népessége sok jellegzetessége él ma is tovább a hétköznapokban, a közéletben, a kultúrában, a politikában, egyáltalán a mentalitásban. A könyveiben elénk tárt tapasztalatok nem váltak túlhaladottakká az idő teltével; sőt, úgy tűnik, már-már észrevétlenül „bekérezkedtek” más földrajzi égtájak alá is…
Fentebb említett interjúból kiderül, hogy Baracs Dénest igazából a sajátos kínai viszonyok avatták „hétpróbás” sajtótudósítóvá, amikor is lépésről lépésre a lehető leglehetetlenebb helyzetekből kellett kivágnia magát. Ennek során pedig megtanulta, hogy nincsenek elmondhatatlan gondolatok, a hírzárlatoknak is megvan a maguk mögöttese, ami a kódolt igazságot tartalmazza. Aki ezt megtanulja olvasni, majd papírra is vetni, az nem lehet elveszett ember. A mesterséggel járó vészhelyzeteket ezért nem lehet, s nem is kell kikerülni: azok jelentik a munka savát-borsát. „Kínában többször is előfordult hogy »őrizetbe vettek a forradalmi tömegek«, főleg fényképezőgépem sodort kellemetlen helyzetekbe – az objektívet különben néhány más országban is rosszul tűrik. Párizsban, Londonban, Athénban, Rómában (nem csak az állandó tudósítói posztokon jártam), tüntetésekről tudósítva kellett néha könnygázt és/vagy Molotov-koktélok füstjét beszívnom, néhányszor frontvonalakon, háborúban álló országokban is megfordultam, alkalmi tudósítóként (Vietnamban, Kambodzsában, Jordániában, Etiópiában stb.) Nem dicsekedhetem különösebb veszélyhelyzetekkel: ahol jártam akkor, éppen nem lőttek… Nagyobb kockázatok kerülgettek egy-egy cikk vagy fotó kapcsán. 1969-ben például fegyelmit kaptam, amikor egy magyar lap közölte szép fotómat, amelyet a bolognai árkádokról készítettem. A falra ugyanis (Csehszlovákia 1968. évi megszállása nyomán) valaki szórófestékkel azt írta, hogy »Az oroszok hóhérok« – de én a kis kontaktkockán ezt nem vettem észre, a nyomdai illetékes pedig nem értette a szöveget. Bezzeg a lap olvasói között akadt éber őr, aki feljelentett.”
Az elkövetkező napokban fellibbentjük majd a fátylat, Baracs Dénes 1969-es pekingi „kalandja” segítségével, a kínai fal mögött rejtőző valóságról – ama könyv révén, mely az első kiadói sikert meghozta szerzőjének.

Cseke Gábor

Következik: Baracs Dénes: Hat óra a Tientanban (1)