Egy hatalmas kéz, egy hatalmas föld.
Előbb a kék, aztán a zöld, mely lelket és testet ölt.

Szállingózó,
folyton színes,
ritkán szíves,
inkább éles,
véres,
láncba szorult létek léptékszerű lassú lépéseit látom…
Én is léphetnék,
ezektől tanácsot, útmutatást kérhetnék,
de nem teszem.
Inkább erőmet és hitemet veszem
és használom az eszem.
Kint vagyok.
Vándorlok hidegben, melegben;
De magamnak taposom utam…
És a jövőm érdekel,
nem a múltam.
Saját utamon járok,
és nem sorban állok,
nem várok, nem szállok arra, amerre mások…
Az igazi belső értékekért élek,
és nem a helyzetekért,
nem a testi szépségekért,
nem a homályos emlékekért…

Vagyok, hogy legyek,
és szeressek érdemtől függetlenül…
De előbb, míg ez a zűrzavar elül,
magammal ismerkedem…