Tűrhető elméleti szakács voltam világéletemben. Bújtam a szakácskönyveket, elképesztőbbnél elképesztőbb recepteket tudok. Két tucat tengeri, öt tucat szárazföldi, egy tucat légi herkentyű elkészítési módját (sütve, főzve, párolva, forrázva vagy nyersen), a nemzeti és ezen belül a székely konyhakülönlegességeket szintén. Ám ha ezek után azt hiszi valaki, hogy mesterszakács vagyok, alaposan téved. Évi átlagban legfönnebb két pityókatokányt főzök, télen pedig egy jó adag levest szárazpaszulyból, meg aztán egy pacalcsorbát. Azzal kész. Amikor azt olvastam, hogy fut a jónép a csigák után, föllelkesültem. Hát akkor francia leszek egy félórára, de csak míg megkóstolom a csigapörköltet, hozzá pedig félszáraz vöröset iszom talpas pohárból. Rámentem a csigára, el is kaptam néhány igen jó receptet, mindegyik az előkészítéssel kezdi: ha foglyul ejtettél száz-százötven testesebb példányt, tedd hálóval bélelt faládába, éheztesd öt vagy hat napig, eközben gyomra kiürül. Aztán buff, bele a forró vízbe! Ebben a pillanatban rádöbbenek, miért ég a csigabiga háza ideki, miközben váltig unszolják, hogy gyere ki. Ehhez hasonló rettenetes ételreceptet régi szakácskönyvemben is olvastam, csakhogy az a teknősbékáról szól. Így kezdődik: fogjuk meg az ebédre lévendőt, tegyük izzó vaslemezre, amikor pedig kidugja fejét meg lábait, éles késsel hirtelen vágjuk le… Nos, akarok-e még francia lenni egy félórára? E receptek puszta olvasása is elég, hogy az asszony kihajtson a házból. Különben sem szokás itt, a Székelyföldön ilyesmiket enni. Minek s kinek találták fel ugyanbiza azt a príma flekkent, mire valók azok a csülkös-oldalas-füstölt kolbászos kaják, ha nem arra, hogy mind megegye az ember? – kérdezi a székely s igazának tudatában még csak választ se vár. Ez mind igaz, de a csiga is ugyanazt a füvet eszi, mint a bárány, mondom erre álnokul, mire ő: a bárány jöhet, a csiga soha! Végül nem álltam neki se a burgundi módra elkészített, petrezselymes vajkrémmel nemesített, majd saját házába visszaköltöztetett csigának, se a borral feltöltött pörköltnek. Tasakba raktam a kiadós éheztetésen átment társaságot, kivittem a vasúti töltés oldalába, ahol dús a fű. Ezzel meg is pecsételtem sorsuk – úgy kellett volna csinálnom, mint a dughagymaültetést, szépen, csak egyenként, de én az egészet bezúdítottam a zöldbe. Nem kellett volna. Körülbelül öt perc múlva megjelent egy aragázszekeres, várandós állapotában levő szépség. Hogy szúrta ki, hogy még kap is valamit a töltésoldalban, nem tudom. Elég az hozzá, hogy szépen összeszedte a csigakolóniát, még futnia se kellett utánuk. Ha csigabigáékat ez megnyugtatja: mégis kikerülnek a nagyvilágba, igazi ínyencfalatként, s tán én is megnyugszom, hogy nem kellett franciává lennem egy félórára.