1960-ban aztán szinte-szinte „horogra” került szerencsétlen szörnyünk, vagy legalábbis minden körülmény megvolt ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
Tim Dinsdale brit repülési mérnök ugyanis azzal a céllal ült gépkocsiba április 23-a kora reggelén, hogy márpedig aznap szörnyvadászatra indul. Jó ideje foglalkoztatta már a tó és lakójának gondolata. A szerző állítása  szerint hónapok óta tanulmányozta a kérdés irodalmát, tervezett expedíciója előtt pedig öt ízben végzett kora reggeli őrjáratot a tó különböző pontjainál – természetesen, siker nélkül.
Úgy tűnt, ezzel le is jár a kíváncsi mérnök szabadsága és dolgavégezetlenül utazik majd haza Loch Nesstől. Ámde az utolsó napon…

„Fél kilenc tájban, a Lópatkó-hegy lábához érve úgy döntött, megszakítja hajnali őrjáratát, és visszamegy Foyersba reggelizni. Fél órával később már Foyers falu felső részén bandukolt, és közeledett a szállodájához. Azon a ponton az út körülbelül 300 láb magasságban vezet a tó fölött, és kissé el is távolodik attól. Az út nagy részén fák takarják el a vizet, de nagy ritkán akad egy- egy pont, ahonnan látszik a Foyers-öböl és a tó egy része. Egy ilyen nyílás mellett elhaladva Tim Dinsdale a tó felé nézett, és megpillantott valamit a vizen, mintegy 1300 yard távolságra. A Loch Ness Monster (A Loch Ness-i Szörny) című könyvében (a 100. oldalon) így írja le a történteket: »Kapkodás nélkül megálltam az autóval, a szememhez emeltem a messzelátót, és gondosan beállítottam a fókuszt. A tárgy most tökéletesen tisztán, nagy méretben látszott, és annak ellenére, hogy amikor először megpillantottam, még az oldalán feküdt, néhány másodperc leforgása alatt, míg a messzelátóval piszmogtam, elfordult tőlem. A hosszú, ovális alakú, mahagóni színű állat mozdulatlanul feküdt a vízen, bal oldalán egy hatalmas, sötét folt éktelenkedett, mint egy tarka tehénen. Telt, púpos háta egy afrikai bivalyra emlékeztetett – jócskán kiállt a vízből, és bár teljes hosszában láttam, hátuszonynak nyoma sem volt rajta; azután hirtelen megmozdult. A tőlem távolabb eső végénél fodrozódni kezdett a víz, és mindjárt tudtam, hogy egy hatalmas élőlény különös, púpos hátát látom!«
Dinsdale úr kivette a háromlábú állványon álló 16 mm-es Bolex kameráját a mellette álló kocsiból, és filmezni kezdte az állatot. Az a tó másik partja felé úszva távolodni kezdett tőle; cikcakkban haladt, és széles, V alakú nyomdokvíz keletkezett mögötte. Lassan süllyedt lefelé, és a túlsó parttól mintegy 200—300 yardnyira hirtelen irányt változtatott: a parttal párhuzamosan dél felé kezdett úszni. Akkor már majdnem teljesen a felszín alá merült, és Dinsdale úr elkeseredésében úgy döntött, hazardírozni fog. Erősen fogyott a filmje — már négy perce filmezett —, és közelebb kellett jutnia a parthoz, hátha az állat visszafordul a túlpartról. Ezért Dinsdale úr abbahagyta a filmezést, és továbbszáguldott, áthajtott Alsó-Foyersen, azután át egy mezőn, le egészen a vízig. Amikor odaért, nyugodt felszín fogadta. Az állat visszament a mélybe.
Ez a film, ez a mindössze ötven láb hosszú celluloidszalag új fejezetet nyitott a „Szörny-regényben”. Az 1930-as évek óta most esett meg először, hogy valaki filmfelvételt — és jó felvételt! — készített az egyik állatról. Egyik napról a másikra „Nessie” újra a reflektorfénybe került. Biztos helye volt a hírek között, és ez a visszatérés tartósnak bizonyult.
Bár Dinsdale úr kezdetben megpróbálta titokban tartani a film létezését, és abban reménykedett, hogy diszkréten maga tárhatja azt a tudósvilág elé, a sajtó egyhamar tudomást szerzett róla. 1960 június 13-án a Daily Mail részleteket és állóképeket közölt belőle.
Ugyanaznap este Dinsdale úr a BBC TV Panoráma című műsorának vendége volt, és bemutatták a filmet. A műsor komoly visszhangra talált a nézők körében, és Dinsdale úrhoz az ország minden részéből özönleni kezdtek a levelek, amelyek írói támogatásukról biztosították, és arról, hogy hisznek az állatok létezésében. Néhányan kijelentették, a filmben bemutatott tárgy nagyon hasonlít arra a valamire, amit maguk is láttak a tóban.”
A véletlennek tudható be, hogy ezzel egy időben készült útnak indulni az első komolyabb tudományos expedíció egy csapat oxfordi és cambridgei diplomásból és egyetemistából álló vállalkozóból, hogy egy hónapon át az akkori legfejlettebb tudományos módszerekkel vizsgálják meg és tanulmányozzák a tavat és környékét. Felszerelésükből nem hiányoztak a jó fényképezőgépek, filmezőgépek és visszhanglokátorok sem.
„Az expedíció fontos felfedezést tett: elszenesedett szerves anyagokból összeállt hatalmas zátonyokra bukkantak, amelyeknek a létezését korábban csak megbízhatatlan források rebesgették. Végkövetkeztetésük az volt, hogy a Loch Ness-tó igenis alkalmas arra, hogy otthont adjon nagytestű ragadozó állatok egy csoportjának.”
Közben az expedíciót mozgató kutatót, a British Múzeum munkatársát, Dr. Denis Tuckert nézetei okán menesztették állásából. Úgy tűnik, a tudományos világban Nessie nemvárt botrányt robbantott ki…

(Folytatjuk)