Metsző hideg volt a szél, amikor kiléptünk a hajdani funkciójára nem nagyon emlékeztető épületből. Dél felé járt már.
— Ebédeljünk meg a Nemzetközi Klubban — javasolta Zygmunt. Felesége még bekukkantott a térséget határoló fal diadalívszerű kapuján a park másik részébe és odakiáltott nekünk:
— Erre még nem is voltunk! — Árkádos, gazdagon festett gerendákra épített, tetővel védett sétaút indult innen. A sétány mellett nagy nyilak mutattak egy távolabbi pont felé. Jobbra építőanyagokat raktak le egy lovasszekérről. Egy szabad térségen, állványokon épületek, gyárak makettjét helyezték el. Ahol az üzemek előtt a vezetők óriás portréit állították ki, a kicsinyített másokon is látható volt a festmény parányi modellje. Az első igazi kínai fotótéma. — Készíthetek egy felvételt? — kérdeztem jelbeszéddel a rakodóktól. Barátságosan bólogattak. Míg én a megfelelő szöget kerestem, a három lengyel a nyilakat követve eljutott a fedett folyosó egyik fordulójához. Itt a művészi festményekkel borított árkádok közé téglafalat húztak, és ily módon egy hosszú barakk jött létre. A bejáratnál nem állt senki, erre kollégáim bementek. Elkattintottam gépemet, és utánuk siettem.
Odabent egy helyi építőipari vagy kisipari kiállítást találtunk. Műanyag és fémcsövek, különböző téglák, falelemek, újabb kisüzemek makettjei, Mao és Lin képeivel, fotók építkezésekről. Mérsékelt érdeklődéssel poroszkáltunk előre, mikor a barakk bejáratánál kiáltozás támadt. Előbb egy feldúlt arcú, élénken gesztikuláló negyvenéves forma férfi rohant felénk, majd két másik követte. Nem volt nehéz felfogni, mit magyaráznak: tilos a bemenet.
Megindultunk visszafelé. A három kínai gesztikulálva beszélt, mi széttártuk a kezünket: nem értjük. Az egyik férfi megállt a bejáratnál, félreérthetetlen tartásban: nem mehetünk ki. Intett, hogy várjunk.
A kiállítás a bejárattól jobbra kezdődött, a bejárattól balra irodahelyiség volt. Amikor bejöttünk, az őrök éppen ott ebédeltek. A helyiségből, ahol álltunk, egy ajtó és egy ablak nyílt a parkra, a hátsó falon Mao portréja lógott, a portré alatt cserepek a téli hideget is bíró növényekkel, a falakon jelszavak. A nap besütött, de a hőmérséklet fagypont körül járt.
Az iroda ajtaja sűrűn nyílt és csukódott, de az ajtóval szemben álló spanyolfaltól semmit sem láthattunk. A spanyolfal mögül izgatott telefonálás hallatszott.
— Legalább két órát várhatunk — jegyezte meg Zygmunt.
Az ajtóból idegesen rángó arccal nézett ránk a csoportunkat elfogó őrök egyike. A telefont kértük, hogy felhívhassuk követségeinket — fejét rázta, majd letakarta egy papírral a készüléket. Megnéztem órámat: negyed egy volt.
A kiállítás előterében nem volt se kályha, se ülőhely. Nekidőltünk a festett oszlopnak és vártunk. Odakinn tovább dolgoztak a rakodók, egyik-másik néha az ajtóhoz sétált, és érdeklődve bekukkantott, körülbelül úgy, mint aki az állatkertből elszabadult ritka fajtát néz. Később néhány kíváncsi lányarc tűnt fel az ablakban. Fel-alá járkáltunk a parányi helyiségben, bepillantottam a kiállításra nyíló ajtón. Az ajtóban álló őr megmozdult, és intett: nem szabad. Még nézni sem. Gyomrunk lassan jelezni kezdte az idő múlását.
Zygmunt kislánya a kínai számok ejtésére tanított. Az egyik kíváncsi nézőnek megmutattam, hogyan tükrözi a Rolleiflex keresője a képet, de az őr mondott valamit, és az emberek eltávoztak. Egy óra múlva székeket kértünk — adtak egy bakot és két széket, a hölgyek elhelyezkedtek és napoztak. A lábunk, mi tagadás, fázott.
Háromkor, egy újabb telefon után megnyílt az iroda titokzatos ajtaja, betessékeltek a helyiségbe. Az ötször öt méteres szoba közepén széntüzelésű vaskályha állt, csöve körülbelül két méter magasságban derékszögben megtört, és úgy vezetett a szoba légterén át, egészen a falba fúrt lyukig. A kínai üzletek, földszintes házak, de még az újonnan felhúzott emeletes épületek nagy részében is ez a fűtési szisztéma. A kályha tetején vizeskanna surrogott. Letelepedtünk a kályha köré. Őreink forró vízzel — ahogy Kínában mondják: fehér teával — kínáltak. Jólesett. A terem berendezése: néhány festett iratszekrény, több íróasztal és polc. Itthon egy építkezés első ügyintéző barakkját rendezik be ilyenformán. A spanyolfal előtti polcon félméteres fehér Mao-porcelánszobor állt, szemben egy másik szobor a fiatal Maót ábrázolta, ezenkívül két falon is függött egy-egy portré a „nagy kormányosról”. Őreink letelepedtek az egyik asztal mellé, mindketten előhúzták zsebükből a Mao-idézetek piros könyvecskéjét, és miután meggyőződtek arról, hogy megváltozott helyzetünkben nem folytathatunk semmiféle gyanús tevékenységet, mélységes érdeklődéssel tanulmányozták a citátumok bölcsességeit. Ahhoz képest, hogy négy éve naponta olvassák, ez a koncentráció igazán figyelemre méltó teljesítmény — gondoltam magamban.
Nekünk az idézetek könyvecskéje nem állt rendelkezésünkre. A felháborodáson már rég túl voltunk, bár időről időre megpróbáltunk tiltakozni. Barkochbáztunk, aztán áttértünk a snóblira. Az őrök meglepetten pillantottak felénk.

Következik: Baracs Dénes: Hat óra a Tientanban (5) – ,,FORRADALMI TÖMEGBÍRÁLAT”