Mindent egy lapra – adalékok az elektrografikus Shakespeare-olvasatokhoz

Mail-interjú Zsubori Ervinnel

Zsubori Ervin (Fotó: Zsubori Eszter, 2018; digitális háttér: Zsubori Ervin)

* Én eddig a Kantin szerkesztőjeként tiszteltelek, most olvasom és látom, hogy képzőművészeti kiállításod nyílt. Szerkesztő vagy akkor vagy grafikus?

Mindkettő. Ami a szerkesztőséget illeti, közgazdász és újságíró diplomával jó negyedszázadot lapzártáztam végig a magyar sajtóban, ebből – 1991-től kezdődően – két évtizedet a Figyelő hetilapnál, ahol az utolsó tizennégy évben vezetőszerkesztőként írtam alá a nyomdakésznek minősített oldalakat. Ma is van közöm lapokhoz, de 2011 óta immár szabadúszóként, itthonról dolgozva. Az általad említett Arnolfini Kantin (Uzsonnázó az ízemlékezethez) viszont saját projekt, legalábbis ami a szerkesztést-működtetést illeti, a „külső munkatársak” között – Budapesttől Stockholmon át Dél-Koreáig – számos olyan jó tollú szerzővel, mint amilyen te is vagy. Ezúton is köszönet mindenkinek az ízemlékekért. Szintén alapító-szerkesztőként jegyzem az Arnolfini Szalon esszéportált. Utóbbi 2012 óta működik, a Kantin 2017 májusában nyitott.

Az Arnolfini Kantin logója

A grafikai szálhoz is három évtizedet kell visszapörgetni. Éppen 30 éve, a magyarországi rendszerváltás előtti pillanatban, 1989 elején alapítottuk meg három barátommal – Dárdai Zsuzsával, Saxon Szász Jánossal és Tenke Istvánnal – az Árnyékkötők alkotócsoportot, majd alapító-szerkesztőként bejegyeztettük az Árnyékkötők electrogaphic art művészeti folyóiratot. Ez az 1990 és 2002 között megjelenő lap az elektrografikára specializálódott, ami akkoriban főként a fénymásológéppel és faxkészülékkel készített alkotásokat jelentette; ezekhez később a számítógép csatlakozott, s jó ideje ki is szorította a többit.
A szintén általunk alapított Fény-Árnyék Művészeti Egyesület keretében számos hazai és külföldi kiállítást, akciót szerveztünk a kilencvenes években ebben a műfajban. Ezeken ott voltak az én munkáim is, s mindmáig elektrografikusnak (is) vallom magam. Az első önálló kiállításom (Az ismeretlen város) 1991-ben volt, a legutóbbi pedig az idén október 10-én nyílt Budapesten, a SAXON Art Galleryben, Shakespeare-adaptációk, 1991–2019 címmel. Ennek apropója épp az Árnyékkötők 30 éves évfordulója, s a Shakespeare-vonatkozású, szövegközpontú elektrografikai sorozataimból mutat be egy válogatást.

Shakespeare-adaptációk a SAXON Art Gallery 2019-es kiállításán(Szentivánéji álom, III. Richárd, Hamlet, Rómeó és Júlia, 1998)

* „Shakespeare-vonatkozású, szövegközpontú elektrografikai sorozat” – ez így nagyon elegánsan hangzik, de mi, a Káfé körül állók, szerkesztők és olvasók, még elképzelni sem tudjuk, mi az. Lehetne néhány konkrét példával közelebb hozni a fogalmat?

Mint fentebb már volt róla szó, három évtizede foglalkozom elektrografikával, azaz hozok létre elektronikus eszközök segítségével műveket. Ebben az időszakban a technológia hatalmasat változott, ami a mostani kiállításomon jól nyomon követhető. A legrégebbi kép itt 1991-ből való, és Shakespeare összes szonettjét ábrázolja – egyetlen lapon.
Ez úgy készült, hogy egy patinás, angol nyelvű Shakespeare-összesből a szonetteket tartalmazó első oldalpárt lefénymásoltam egy lapra, majd a nyomatot visszatettem a gépbe, és rámásoltam a következőt, majd ezt ismételtem egészen a tizenkettedik oldalpárig, miközben a kötet pozíciója változott az üveglapon. A végeredmény egy csak szövegekből kirajzolódó, az egymásra rétegződés miatt egy amorf fekete téglalaphoz közelítő kompozíció, amelyen mind a 154 vers ott van, az utolsó betűig. Ezt már a korabeli technológiával is fel lehetett nagyíttatni A0-ás méretűre, így akkorában volt kiállítva, s most is ugyanezt az eredeti nagyítást tettem ki a falra.

Zsubori Ervin: Embernyomatok – A közös pont keresése (Shakespeare’s Sonnets, I–CLIV), 1991

Ez a megközelítés, hogy tudniillik valamilyen teljességet egyetlen lapon mutatok fel, mindmáig egyik jellemző képépítési módszerem maradt. Néhány évvel később ugyanezt megcsináltam a jeles szerző összes színművével is: az egyes drámák teljes szövege szintén egyetlen lapon jelenik meg, azonos képformátumban, de különböző módon egymásra rétegezve. Itt már a fénymásoló helyett a számítógép lép be eszközként, a drámák digitalizált szövegéhez pedig a CD-ROM-on megjelenő egykori ABCD Magazinból jutottam hozzá. E fekete-fehér képek – az én Shakespeare-adaptációim – a kiállításokon 84×240 centiméter körüli méretre felhúzva jelentek meg; a mostani tárlaton négy van belőlük a falon, méghozzá pauszpapíron.
A következő fázisban már az internet volt a forrás, a felhasznált eszközök pedig a számítógép és a printer. A hételemű, Karakterek című ciklus központi darabja egy színes óriásnyomat, amelyen a Hamlet teljes szövege látható – sőt, tulajdonképpen olvasható is –, Arany János fordításában. Csak nem az eredeti rendben, hanem drámai karakterekként csoportosítva, méghozzá a megszólalás sorrendjében. A további hat tábla ezen „szövegszőnyeghez” hajol közel, egyre erőteljesebben belenagyítva a képbe. A kiállításon látható legújabb elektrografika a megnyitó előtt néhány nappal készült; itt a Shakespeare-színművek összes szereplőjének nevei rajzolják ki a kompozíciót, drámánként csoportosítva.

* A technikát most már ismerjük, de miért Shakespeare? Egyéni vonzalom, vagy kifejez valamit a társadalomból – ma is?

Shakespeare a mostani kiállítást uralja csak, szövegközpontú elektrografikáim egészen más jellegű textusokat is felmutatnak. A szonettes kép például egy hármas sorozat középső tagja, amelyből az első Máté evangyéliomának sorait, a harmadik pedig egy Beethoven-szonáta kottáját jeleníti meg egy-egy lapon. A Shakespeare-drámákhoz hasonlóan – de más algoritmushoz igazodva – feldolgoztam a Károli-féle Biblia könyveit is.

Zsubori Ervin: Embernyomatok – A közös pont keresése(Máté Evangyélioma; Beethoven: 20. szonáta), 1991

Sorra kerültek híres költemények, köztük József Attila Eszmélet című versciklusának szavai, de például számba vettem az eltűnt időt is, Marcel Proust halála óta… A közös ezekben, hogy egyrészt autentikus és fontos, másrészt közismert emberi alkotásokat dolgoznak fel különféle sűrítéses eljárásokkal egy-egy lapon. Így a szöveg általában roncsolódik ugyan, és hagyományos értelemben nem dekódolható újra, ugyanakkor felismerhető és beazonosítható marad, miközben az erőteljes vizuális gesztusok révén felhívja magára a figyelmet. A kép a néző szemében egyrészt egy kompozícióként jelenik meg, másrészt felidézi mindazt, amit az így felmutatott mű az ő számára jelent, amire emlékszik belőle, amiket átélt vele kapcsolatban. S ideális esetben arra ösztönzi, hogy vegye elő újra, és olvassa el, hogy mondjuk a „Lenni vagy nem lenni…” milyen szövegkörnyezetben jelenik meg a Hamletben, s mi az üzenete a mai életünkre vonatkoztatva.
Magyarán, Shakespeare, és a művein keresztül megjelenő drámairodalom csak az egyik „terem” ebben a zegzugos kiállítótérben, amelyet az elmúlt három évtizedben berendeztem magamnak. S amelynek különböző leágazásait 2018-ban, a szigetszentmiklósi Városi Galériában volt szerencsém ténylegesen is megmutatni egyetlen térben, a Szóról szóra – Elektrografikus szövegszövetek, 1991–2018 című retrospektív kiállításomon.

* Különösnek tűnik ragaszkodásod a klasszikusokhoz. Shakespeare, Beethoven, Károli, van Eyck nem szoktak a huszonévesek első számú preferenciái lenni… Mi áll e mögött – a már klasszikus értékek tisztelete? A beléjük kapaszkodás egy bizonytalan jelenben?

Amikor valaki az ember megkülönböztető jegyeként az alkotásra való képességet szeretné felmutatni – s annak idején esetemben erről volt szó, a Károli–Shakespeare–Beethoven sorozat címe Embernyomatok, alcíme pedig: A közös pont keresése –, akkor óhatatlanul a klasszikusokhoz fordul. És nyilván olyanokhoz, akikre (örök) értékként tekint, akiket időtállóként elfogad. Amelyek, úgymond, nem szorulnak bizonyításra. Mint ilyenek, egyúttal kapaszkodók is, de talán ebben az esetben fontosabb az a mivoltuk, hogy nagyon sokaknak jelentenek valamit – még azoknak is, akik nem olvasták őket. Röviden: a kultúra közös kincsei, amelyek a nélkül tovább gondolhatók, hogy részletesen ismertetni kéne őket. Ki lehet fejezni velük valamit önmagukon kívül is. Ugyanakkor ez nem jelent egyoldalú rajongást a régi korok kultúrája, művészete iránt.

Jan van Eyck: Arnolfini házaspár, 1434

Jan van Eyck a maga módján meghaladhatatlan, Londonban legalább egy órát töltöttem az Arnolfini házaspár előtt, ugyanakkor legalább ennyire gyönyörködtetnek a konstruktivisták munkái is, s az utóbbi időben többször ültem be Pintér Béla vagy a Forte Társulat darabjaira, mint Shakespeare drámáira. Miközben továbbra is áll: aligha lehetne mondani olyan élethelyzetet vagy társadalmi szituációt, amire a nagy klasszikus négy évszázaddal ezelőtt született műveiben ne találhatnánk releváns reflexiókat, vagy épp válaszokat.

*Arnolfinit említed; én megértem, hogy egy órát ültél van Eyck képe előtt, de nem értem, hogy lett a Kantin, az ételekhez fűződő emlékek honlapjának a neve Arnolfini?

Az Arnolfini Kantin nevében nem az Arnolfini áll a Kantin előtt, hanem a Kantin áll az Arnolfini mögött… Ez ugyanis egy brand, amely több mint negyedszázada épül. Azóta, hogy 1993. november 21-én feleségemmel, Horváth Irával megalapítottuk az Arnolfini Archívumot. Öndefiníciója szerint az Arnolfini Archívum reneszánsz családi alkotócsoport, amely különböző élet- és képzőművészeti ágakban kíván kreatív módon megmutatkozni önmaga, valamint szűkebb és tágabb környezete előtt. Azóta a legtöbb tevékenység az életünkben e márkanév alá rendeződik.
A Kantin az egyik legfiatalabb ezek között; a korábban már említett Arnolfini Szalon esszéportál már jóval érettebb korban van, az Arnolfini Fesztiválok sorozata pedig 2001-ben indult, és eddig 21 rendezvényt tud felmutatni. De például adtunk ki kispéldányszámú könyveket, hanglemezeket, és van házi kisgalériánk is.
Az egész úgy indult, hogy a nászutas diáinkból összeállítottunk egy sorozatot, majd egy-két vetítés után kibővítettük az anyagot egyéb fotóinkkal, zenéket rendeltük hozzájuk, és egy félórás vetítéssé – tulajdonképpen egy filmmé – kerekítettük ki. Úgy gondoltuk, a filmet alkotócsoportként kéne jegyezni, s amikor a néven ötleteltünk, beugrott: valaki az egyik diát látva az mondta, úgy nézünk ki rajta, mint az Arnolfini házaspár… Így állt össze a név, amelyről azonnal érezni lehetett, hogy önmagában olyan inspiráló erejű, amiből nagyon sok minden kisarjadhat. És ez a folyamat azóta is tart.

* Közösséghez tartozásod egy másik példája az Árnyékkötők. Csibészes elírása a szó az ágyékkötőnek, vagy a világ összetettségét tükröző mozaikszó: árnyékvilág/árnyékkormány és szitakötő/könyvkötő? Miről is van szó?

Az árnyékkormány aligha, de a többi említett kifejezés előjöhetett azon az ötletelésen, 1989 januárjában, amikor egy óbudai kis lakásban nevet kerestünk frissen megalapított, négy fős alkotócsoportunknak. Nehéz már visszaidézni, hogy ki is mondta ki a nyerő formulát, de az Árnyékkötők elnevezés szintén nagyon termékenynek bizonyult: egy unikális folyóirat, egy több tucat kiállítást jegyző elektrografikai csoport, egy alapítvány és egy nagyon gazdag archívum is viselte, viseli a nevét. Maga az Árnyékkötők Alkotócsoport pedig máig megvan, mint már szóba került, most épp ennek 30. születésnapját ünnepeljük egyéni kiállítások sorozatával. Számomra meghatározó közösségről van szó, a képzőművészettel érdemben ebben a közegben találkoztam először, s itt kaptam olyan erős inspirációkat, olyan kreatív energiákat, amelyekre építve alkotóként tudtam meghatározni magamat.

Árnyékkötők-plakátok

* Hadd kezdjem a következő kérdésem egy szójátékkal: szíve van annak, amit az Árnyékkötők a Szív utcai kiállítóteremben, Budapesten közszemlére tettek eddig, legalábbis a te munkáidnak. Én úgy magyarázom, hogy a klasszikusokhoz való ragaszkodás, vagyis a kanonizált értékek választása, az, hogy teljességre törekszel ezekben az elektronikus grafikákban, hogy a logikát, a megtartó rendet keresed például az Arnolfini Kantin emblémája esetén (a kuszának tűnő vonalvilág rövid szemlélődés után kiadja a Kantin iniciáléit), mindez a rend, a tisztánlátás, a felszínen maradás poétikáját jelenti. Shakespeare meg a többiek, akikhez nyúlsz, mindössze kellék, te következetesen fejezed ki magad, a racionalitás igényét. Hogy milyen formában, az szinte mellékes. Te talán másképp látod önmagad?

Egy műalkotás, vagy egy kiállítás teljes anyaga a befogadóban, a nézőben fejeződik be, s ilyen módon nyilván minden befejezés más és más – nem kis részben talán éppen ez adja a szépségét a dolognak. Nem biztos, hogy én ugyanezekkel a szavakkal fogalmaztam volna meg, de vitatkozni sem tudok velük: ez egy releváns, egyben megtisztelő értelmezés.

* A Szív utca 38. mellett máshol is volt kiállításod, többek közt ott, ahol élsz. Mi ez: lokálpatriotizmus? A jó értelemben vett…? Kérdés az is, miért Szentmiklós; selymesebb ott a Duna vize?

Több mint négy évtizede élek Szigetszentmiklóson, a Csepel-sziget egyik, Budapesthez közeli városában, egy utcányira a Ráckevei (Soroksári)-Dunától. Annak idején – elég későn, tizenévesen – itt, az egyik kis öbölben tanultam meg úszni, és még a strand is működött, bár már akkor is ki volt téve a tábla: Fürödni tilos! A vize lassan kezd megint selymesebbé válni, talán ma már a strand is újra megnyithatna, mindenesetre a Duna-part az egyik legjobb dolog itt, ami az emberrel történhet, gyakran sétálunk, biciklizünk ott ma is, valamelyik télen pedig hosszú kilométereken át lehetett korcsolyázni rajta.

Szóról szóra – Elektrografikus szövegszövetek, 1991–2018 – Zsubori Ervin retrospektív kiállítása a szigetszentmiklósi Városi Galériában (fotók a 2018-as kiállításról)

A Városi Galéria a Sárgaház becenevű – valóban sárga – Városi Könyvtár és Közösségi Ház legfelső szintjén van, nem csak helyi kötődésű tárlatokkal, sőt. Először egy külföldön élő barátom kiállításának látogatójaként „lettem bemutatva”, de aztán több tematikus csoportos tárlat résztvevőjeként is megfordultam itt a munkáimmal. Az egyik ilyen megnyitó után – ahol, mint itt élő alkotót, a helyi média is megszólaltatott – felkérést kaptam egy önálló bemutatkozásra, 2018 tavaszára. Nagyon érdekes, mozgatható falakkal testre szabható térről van szó, amely kifejezetten kínálja magát különböző, de valamilyen módon mégis egy útvonalra felfűzhető ciklusok bemutatására. Így gyorsan eldőlt, hogy egy retrospektív jellegű anyagot állítok össze; ha úgy tetszik, egy életműkiállítással állok ki a helyi közösség elé. Az összekötő szál pedig a szövegközpontúság lett, csak az ilyen jellegű elektrografikai sorozataimból válogattam.
Volt persze egy előzetes elképzelésem, hogy mit hová teszek majd ki – én vállaltam a rendezést és a felrakást is –, valójában azonban a megnyitó előtti két napban, a helyszínen állt össze az anyag. Csodálatos élmény volt, amikor nagyjából húsz óra intenzív rendezés és installálás után az utolsó kép is megtalálta a helyét, és az egész összeállt egyetlen egységes egésszé: egy olyan kollekcióvá, amelyet korábban soha senki nem látott így együtt, magamat is beleértve. És igen, jó volt miklósi lakosként elkérni a galéria kulcsát a recepción, mondván: jöttem rendezni – vagy később megmutatni valakinek – a kiállításomat…

* Lapozok az interneten, hogy az általad ott hagyott nyomok segítségével jobban megismerjelek, látom, hogy százfele szakadsz, legszívesebben megkérnélek, írd le, hogyan telik egy napod, de hát nem akarok indiszkrét lenni.

Százfelé talán nem, és nem is szakadok, legalábbis remélem, de azért valóban felbukkannak itt-ott dolgaim. Kiállításmegnyitók, esszék, grafikák, fotók, honlapok, fesztiválok, kiállítások, könyvek, időnként versek, mesék; közreműködéseim különféle projektekben, vagy épp általam indított projektek dokumentumai. Részletesen itt tényleg nincs mód belemenni; leegyszerűsítve talán így mondhatnánk: kreatív ügyek. Ezek részben párhuzamosan futnak, egyszer az egyik kerül jobban előtérbe, máskor a másik, netán három-négy egyszerre, ami azért tudja vinni az időt, de nehezen tudnék meglenni nélkülük.

Zsubori Ervin: Április-haikuk – 8 grafikus tétel a versciklusból

* Kissé meglepett, hogy haiku-naplót írtál másodmagaddal, megbújik biztos egy érdekes történet a haikuk születése mögött…

Ez egy nagyszerű projekt volt; a 12. Arnolfini (Napló) Fesztivál apropóján. A fesztiválra készülve, 2010 elején, felkértem Géczi János író-költő barátomat egy lírai együttműködésre. A haikuk minimalizmusa, szikársága mindig is közel állt hozzám, így végül ez lett a forma. Március elsején kezdtük; az volt a játék, hogy János mindennap írt egy haikut, azt elküldte e-mailben, s én még aznap asszociáltam rá egy re-haikut. Áprilistól aztán megfordultak a szerepek. Az első kör tulajdonképpen könnyebb volt, csak reagálni kellett, az április viszont rendkívül intenzív időszak volt a számomra. Folyamatosan úgy éltem meg a külvilágot – az elején eldöntöttem: én mindig egy valós természeti megfigyelésből indulok majd ki –, hogy azt néztem, mi az, amiből egy önmagában megálló, hiteles és erős tizenhétszótagú teljesség nyerhető ki. A nap csúcspontja volt, amikor összeállt a vers, s elküldtem róla az e-mailt. A végén szerkesztettem e különleges párosnaplóból egy karcsú kötetet, Haikuk és re-haikuk címmel, ez volt a Paperbook könyvsorozatunk 25. kötete.

Az Arnolfini Paperbook könyvsorozat 25. kötete

A könyv a május végi fesztiválra jelent meg, néhány tucat példányban. Később János verseit lehozta az Élet és Irodalom, az én április-haikuim pedig a Képírásban jelentek meg, különböző színű háttérre dizájnolva, mintegy képírás-sorozatként.

* El nem tudom képzelni, milyen mesét ír egy elektrografikus… két Xerox-másoló harcol egy Macintosh-sal?

Mesét általában nem elektrografikusként ír az ember, ám a személyiségében megbúvó különféle kreatív karakterek nyilván beszédbe elegyedhetnek a háttérben. Lehet, hogy ez is közrejátszott az Amikor a Fénypöttymanók kirúgtak a hámból című mese születésében, amelyik tulajdonképpen a tévésugárzás technológiájába enged betekintést. Világosan kiderül belőle, ami talán nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a tévéműsort a Fénypöttymanók csinálják. E szorgos lények apróbbak, mint egy mákszem, és színes a bőrük. A legtöbbjük piros, kék, sárga vagy zöld, de akad közöttük szép számmal rozsdavörös, cserebogárbarna, moszatszínű és lilásfehér is. S attól függően, milyen sorrendben állnak egymás mellé, más-más képet látunk a tévéképernyőn. Borzasztó fürgének kell lenniük, hiszen a műsor pillanatról pillanatra változik. Ilyenkor a Fénypöttymanók villámgyorsan helyet cserélnek, egy pisszenésnyi időre megállnak, kihúzzák magukat, s már szaladnak is tovább, a következő másodpercnek megfelelő helyre… Hát, ilyen meséket ír például egy elektrografikus.

Amikor a fénypöttymanók kirúgtak a hámból – Dániel András illusztrációja Zsubori Ervin meséjéhez

* Az én közgazdász ismerőseim nem ismerik a Shakespeare-szonetteket, valószínűleg nem is hallottak róluk, Károlit is összetévesztik esetleg Károlyi gróffal, te lennél a kivétel… Ha Shakespeare- és Beethoven-adaptációid vannak, gondolom, más is segített kiválasztani a „megszólítottakat”; tévedek, ha a feleségedre tippelek? Mondtad, hogy az Arnolfini Archívum is kettőtök együttműködéseként jött létre…

A kiválasztást tekintve tévedsz; Irának a szonett-grafika megszületésében volt ugyan szerepe, de nem olyan jellegű, amire gondolsz: ő hozta Angliából azt az egykötetes Shakespeare-összest, amelyből annak idején egy lapra másoltam a 154 szonettet tartalmazó oldalpárokat, az 1246. oldaltól az 1269. oldalig. Alkotócsoportunkban, némi leegyszerűsítéssel, én vagyok a koncepció, ő pedig a kritika… Ha fejben beindul egy új projekt, általában meg szoktam vele beszélni, hogy mit szól hozzá, mint ahogyan az elkészült grafikákat is neki mutatom meg először. Így véleménye végeredményben befolyásolhatja, hogy mi és milyen formában jut el a nagyobb nyilvánosságig, de a végső alkotói döntések az enyémek. Károlit leginkább baptista nagyapámnak, Shakespeare-t középiskolai magyartanáromnak köszönhetem. Beethovent pedig utólag a gyerekeink „legitimálták”, mindketten zenélnek; Barnabás hosszú évekig klarinétozott a helyi fúvószenekarban, Eszter pedig jelenleg is a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar ütős szekciójának szólamvezetője.

Shakespeare-adaptációk, 1991–2019 – Zsubori Ervin elektrografikai kiállítása a SAXON Art Galleryben (fotó a rendezésről az Árnyékkötők Alkotócsoporttal: Saxon Szász János, Dárdai Zsuzsa, Tenke István, Zsubori Ervin)

Shakespeare-adaptációk, 1991–2019 – Zsubori Ervin elektrografikai kiállítása a SAXON Art Galleryben (fotók a 2019-es kiállításról)

* Térjünk akkor vissza a kiindulópontunkhoz: kiállításod van Budapesten, a SAXON Art Galleryben. Mi a visszhangja, kik a látogatói, milyen érzéseket vált ez ki belőled, s készülnek-e újabb elektrografikai sorozatok?

Egy kiállítás mindig ünnep; összegzése egy alkotói folyamatnak, felmutatása valaminek. Itt most egy speciális esetről van szó, hiszen az apropó az Árnyékkötők 30. születésnapja, így a bemutatott anyag is visszatekintő jellegű, egy három évtizedes ív néhány pontját villantja fel, ezúttal Shakespeare-re felfűzve. Egy jó kiállítás ugyanakkor – legyen az más alkotóé, vagy épp a sajátod – mindig inspiráló erővel is bír, a munka folytatására, megkezdett ciklusok kikerekítésére, illetve új irányok keresésére, egyszóval alkotásra ösztönöz. Ezt az eddig kapott visszajelzések szintén erősítik. Azt remélem tehát, lesz még mód beszélgetni kiállítások apropóján a jövőben is.


Kérdezett: Gergely Tamás

2019. november 4.

1 hozzászólás érkezett

  1. Gál Ibolya Ágnes:

    Még annak is nagyon érdekes, aki az összes Shakespeare darabot (újabban már senki se biztos benne, hogy hány is van: 36 – 37- 38, talán már 39 is) olvasta magyarul, egy párat angolul is, sőt az összes szonettet is annyiszor, hogy némelyiket már betéve tudja ( a When fortie Winters shall beseige thy brow -t, vagy a Shall I compare thee to a Summers day – t).
    Szép is, érdekes is, hasznos is és ( számomra legalábbis) nagyon újszerű.
    Hozzá a képanyag, a kiállítás pedig egyenesen zseniális. Köszönöm, hogy olvashattam, és azt is, hogy láthattam. Köszönet érte mindenkinek, akik ezt lehetővé tették számunkra/ számomra.

Szóljon hozzá!