A kocsma tele volt a megszokott barátokkal. Csak Zolit hiányolták. Beszélgettek, iszogattak, de nem értették barátjuk hol késlekedik ennyit.
–Te Béla! Hány óra? – kérdezte Norbi
–Mindjárt dél! – felelte röviden és gyorsan.
A pincér feltörölte a pulton a koszt s hallgatta tovább a rádiót. Ezekre a részeg emberekre nem is volt kíváncsi. Norbi aggódott Zoliért. Tudta, hogy most orvosi kivizsgáláson van. Béla csak nyugodtan iszogatott. Pár barátjával beszélgetett, akik nem is ismerték Zolit. Norbi egyik legjobb barátja volt Zoli, egész életében nem voltak egészségügyi bajai. Neki igen. Méghozzá az agyával, mentális szinten. Nagy traumát okozott anyjának halála, volt egy idegösszeomlása is.
Aztán iszogat Norbi, amikor váratlanul a kapuban megjelenik Zoli. Gondterhelt arcot vágott. Majd emberközelbe ért, ahol már szóra emelhette a száját.
–A leletekért voltam oda és az orvosnál.
–Valami baj van? – kérdezte Norbi.
–A májamban nagy az eltérés. Kedves barátaim többet nem ihatok. Az orvos mondta ezt…
A pincér közben hallgatózott.
–Nem ihatsz? – kérdezte Norbi.
–Nem. Ez van… Már csak kólát ihatok.
S rendelt is egyet.
–Máris! – mondta a pincér.
–Pedig nem ittál te többet annyival, mint mi! – mondta Béla.
–De a májam jelzett. És az egészség fontosabb, mint a szesz…
Ahogy megitta a kólát, el is köszönt, várta már otthon a felesége, Zita. Mikor Zoli ajtót nyitott, neje aggódva kérdezte:
–No mi van?
–Le kell mondanom az alkoholról. A májammal súlyos bajok vannak…
–Jézusom! De hát megmondtam! Miért nem hallgattál rám?
–Most már késő, a májam károsodott.
Zita leültette a férjét, hogy megnyugodjon, hiszen feje olyan volt, mint a ráké.
–Nem vagyok én ideges. Igazság szerint tudtam, hogy sokat iszok. De hogy ez legyen a vége…
Leült s megdörzsölte a szemeit. Nagyot sóhajtott. Elmélázott a gondjain s azt mondta:
–A cigiről azonban nem mondok le!
Zita még nevetett is.
–Jó, ne mondj! Bánom is én!
Fel is kelt Zoli s kiment a konyhába rágyújtani. Neje is követte.
–És most gyógyszert is kell szednem! – mondta Zoli. Mennem kell kiváltani a receptet.
Zita próbálta a szavakat keresni, amivel reményt önthet ura elkeseredett lelkébe és agyába. Látta, hogy szíve csordultig tele van gondokkal. A megélhetés is egyre nehezebb volt kettejüknek. Zita a postán dolgozott. Zoli meg asztalos volt, de most betegszabadságon lesz…
Ahogy a cigarettát szívta, oldottabb, nyugodtabb lett. Zita is rágyújtott.
–Ne emészd magad! A gyógyszerek majd rendbe tesznek!
–De én már többet nem ihatok! Legalábbis ezt mondta az orvosom.
–Ital nélkül meg se tudsz lenni?
–Dehogynem. Csak a haverok…
–Mi van a haverokkal?
–Semmi. Csak munka után mindig jólesett beülni az ivóba. Az utca széli ivóba.
–A haverokkal tudsz beszélgetni alkohol nélkül is…
Zoli erre elcsendesedett.
–Ez igaz. Nem vagyok már gyerek meg ifjú s korombéli egészséges férfi az iszik…
–Ezt honnan vetted? – kérdezte a felesége.
Zoli vállat vont. Majd elnyomta a csikket s ment a gyógyszertárba.
–Vigyázz magadra! – mondta Zita. Az autók sebesek.
–Persze. – s elment.
Mikor hazaérkezett a gyógyszeres dobozzal, felesége valami furcsaságot vett észre urán. Nem tudta, hogy mit titkol s miben sántikál Zoli.
Másnap reggel Zita ment a postára. Ahogy készít magának egy kávét, a szekrényben egy üveg pálinkát talál. Ura már épp felébredt.
–Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Zita.
Zoli mosolygósan azt mondta:
–Így veszek búcsút a szesztől!
–Fura búcsú! – tűnődött el Zita. De több alkoholt ne lássak.
–Most mondom, hogy ez búcsú a szesztől.
–Jól van. Megyek dolgozni.
S el is ment, mert már fél nyolc elmúlt. Zoli meg a gyógyszer bevétele helyett egy kortyot még azért ivott a szilvapálinkából.