Muhammad Azram (Pakisztán, sz. 1984) verseiből
Igazmondás
Egy töredék másodperc alatt
Az örökkévalóságban találtam magam
S a halandóság homlokzatát láttam
Ott áramlott az isteniség
Az erény karizmatikus
Dinamikájában pont a szemem előtt
Az erény boldogságot sugárzó dinamikája
Kilökött az örökkévalóságom csended pillanatából
És azonnal átvitt a bölcsesség pillanatába
Onnan visszapillantottam
Az öröklét pillanatába mit oly hirtelen elhagytam
És megleltem a delejes örökkévalóság derűs nyugalmát
Élet és halál
A világűri kertben
Életerő és hév kíséretében
A Föld aléltságából kicsírázva
Mint egy utánozhatatlan virág
A tovább vezető időszakokat követve
Saját elsődleges színeiket és tekintélyüket
Egyik a másik után majd egy másik
Csillogva megvilágítja első
És utolsó nagyrabecsülését
Ami az ő teljességében fénylik
Virágzik és elrabolja
Egész dinamizmusomat
Mindent elhagy amit a kis színpad felfogadott
A Földből és a fényből
Szétárad mint illat
Hogy a Kozmosz nagyobb részévé váljon
XXX
Messze és keresztül-kasul utazgatok
Véges ismerten belül
És a végtelen ismeretlenben,
Egy nagyon is komplex expedíció ez
A véges végtelen rétegeiben,
És a végtelen véges rétegeiben.
A határok közötti utazás
Az én körülhatárolt ismereteimhez köt
És a határaimnak szab határt,
Mi az ismeretlen rémítő nagyságába taszít.
Amire most gondolok, szinte semmi,
Végtelen ismeretlen az én ismereteimhez képest,
De, amit tudok, olyan áldottnak, s biztonságban érzi magát
Egy nagyobb ismeretlen erős, békés tenyerei között.
A magzat vizsgálata
Az élet a semmiből tör elő,
Hogy létezzen, az élet magába ölel
Egy utazást a semmiből az elmúlásig.
A föld, hogy kihajthasson egy törékeny szár,
Minden erőt megad neki, hogy felhasítsa a mellét,
Kielégítendő a vágyait, akár a helyéről is elmozdítsa
A színeket a felismerés után vigalomhoz
A fény csodálattal öleli.
Ugyanaz a fény visszaviszi a színeket
Az elsőszülött után.
Ez az utazás egy születés előtti vizsgálat
Ami a nemlét sötétségében kezdődik
És kihuny az idő kozmikus fényében
Elbűvölve
Kiöltözve az időbe
A pillanatok hálójával
Betekerve és körülvéve
Kikerülve egy pillanatot
Egy pillanatra igyekezve
Elmenekülni az idő állkapcsai közül
És csodálni az irányzatot
A pillanatok halála eredményezi
A halál találkáját az idővel
És hatalmába szorítja az időt
Mi fog történni?
Élvezet lesz vagy kincs
Amikor széttépve e pillanatok hálóját
Kimenekülök e hálólétből
A dolgok egymás után következése biztosan
Kiment engem az okok közül
És ebből a bosszantó jelenlétből
Elvisz a kozmikus állhatatosság hatalmas birodalmába
És a kudarc tisztelettel vesz körül
A megváltoztathatatlan isteni halandósággal
Mi tiszeli a filozófiámat
És elősegíti távozásomat a határtalan örökkévalóságba.
XXX
Mint utánozhatatlan kiválóság,
Mint élet. Mint rendelkező hatalom,
Sem említés sem jelenés
A lét színpadán
Ami eltűnhet
A létezés fázisából.
A legfelsőbb lény alakja
Azzal az egyetlen előjoggal
Hogy övé minden energia
Mit köröttem pörget.
Kiváltságos, dicsfény veszi körül
Minden élő energiával
Az élet paraméterein belül
Semminek sincs ereje és lehetősége versenyre hívni
Létezése nagyságát
Mint magányos megnyerő erő
Ott mozog kering az élet körül
Vonzza az életet
Elbűvöl meséli az életet
Azon keresztül kommunikál
Miután elindította ezt a korszakot
Tudatalatti formává alakul
S engem is egy másik tekintéllyé alakít át
Sors, örök finálé
A határtalan óceán fodrozódó felszínén
Az életnek nevezett kenuban úszom
Egy nagyon magányos, társtalan úton,
A fényerősség gyengülésének időszakában
A sötétség és szinte fájó fenyegetés között
Egy szemmel belátható téren át haladok
Semmit sem látok e titokzatos térségen túl
A rohanó idő és a kihunyó fény között
Ami nem látok, amíg csak be nem csukom a szemem.
Egy végtelen és céltalan vízszőnyeg
Zsonglőrködő, támadó hullámain csónakázva
Kezdtem utamat magas reményekkel s álmokkal
A hajnal minden energiájával s erejével,
Bíztam a motivációm evezőiben
És azokkal kezdtem evezni,
Harcolva a hatalmas, zavargó óceánnal.
Olyan messzire mentem, amennyire csak tudtam,
De elfecsérelvén minden energiámat
Észrevettem, hogy sehová sem jutottam,
Minden pontban csak ugyanabba a pontba értem,
És ott semmi mást sem láttam,
Csak hatalmas víztömeget.
Miután felhasználtam minden erőmet,
Erőtlenül és szinte félholtan
A határtalan óceánba hajítottam az evezőket
És a csapdosó hullámok kegyére bíztam magam.
Amint kifakult a fény s előbújt a sötét.
A fény előtt becsukni a szemünk nem választás kérdése,
Ez az egyetlen megoldás, míg a sötét be nem takar
Óriási súlyával és kitartó árnyaival.
Válogatta és fordította: Dabi István
Pusztai Péter rajza