Öt óra felé szállingózni kezdtek az emberek. Jöttek a rakodók, jöttek az ablakon bekukucskáló lányok, és vidám csiviteléssel elhelyezkedtek az asztalok tetején, jöttek az ismeretlen férfiak. Mivel mi a kályha körül kuporogtunk, körös-körül, előttünk-mögöttünk szorongtak az emberek, lehettek vagy negyvenen. Székeket hoztak, de így is sokan álltak.
Velünk szemben egy férfi, akit már korábban is többször láttunk az irodában, beszélni kezdett, míg egy másik, aki eddig csak kínaiul szólt hozzánk, most tört oroszsággal tolmácsolt:
— Ez a helyiség az építőipar dolgozóinak kiállítása, amelyet idegen csak engedéllyel tekinthet meg. Önök hibát követtek el, hogy engedély nélkül behatoltak, és ezzel megsértették a forradalmi tömegeket. Bocsánatot kell kérniök.
Csak két hete voltam Pekingben, de kevés kifejezést hallottam gyakrabban, mint ezt a kettőt: „forradalmi tömeg” és „forradalmi tömegbírálat”.

Tömegbírálat – Mao tanaival. Fotó Baracs Dénes

Naiv módon már azon töprengtem, engedélyt kérek egy tömegbírálati gyűlés megtekintésére — ez persze kevés külföldinek adatott meg. És lám, mégis itt vagyok egy tömegbírálati gyűlésen. Ha eltekintünk attól a meglehetősen kellemetlen mellékkörülménytől, hogy én vagyok a tömeg-bírálat célpontja, egyedülálló élményben lehet részem. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”, amelynek záró szakaszára érkeztem Pekingbe, az emberek páratlan méretű manipulálása, a kijelölt célpontokra zúdított állandó bírálat, a tömegek akciója. A „forradalmi tömegeké”.
Ez a szóösszetétel az európai fül számára a Carmagnole-t vagy a Téli Palota bevételét idézi. Barikádokat, özönlő százezreket, rendőrsortüzet, lázas győzelmi táncot.
Itt, a meglehetősen hűvös barakkban körös-körbe elhelyezkedett, érdeklődve pislogó harminc-negyven ember a „forradalmi tömeg”. A kontraszt a szó pátosza és a kisgyűlés prózaisága között humoros lenne, ha nem bontakozna ki hamarosan a „forradalmi tömegbírálat”. Hiszen mit is lehet felelni a vádra? Az ember megveszi a jegyét a nyilvános parkba, ahová külföldiek is mehetnek, a parkban átmegy egy diadalív alatt, követi a nyilakat, és bejut egy kiállításra, ahol az ajtóban nem áll senki. Ki gondolta volna, hogy tilosban jár? S mi történik, ha jobb meggyőződésünk ellenére elismerjük, hogy hibát követtünk el?
— Honnan tudtuk volna, hogy tilos a bemenet — kérdezte Zygmunt —, ha minden bejárat nyitva volt, és még itt sem szóltak az emberek?
— Onnan — felelt valaki —, hogy a falon, amelyen átjöttek ki van írva: tilos továbbmenni.
— Nem ismerjük a kínai írásjeleket, és vasárnap lévén, nincs velünk a tolmácsunk.
— Aki Kínában van, annak tudnia kell kínaiul.
Ennek az elvnek alapján, mondom magamban, csak nyelvvizsgával szabadna vízumot adni, de fennhangon persze nem közlöm ellenvetésemet. Elég gondot okoz az is, hogy megértsük a kínai tolmács rossz orosz kiejtését. A „forradalmi tömegek”, köztük a lányok, általában hallgatnak, de néhány ember egyre újabb kérdéseket tesz fel, és a hangulat lassan feszültté válik.
— Az, hogy valaki nem tud kínaiul, még nem jogosít fel, hogy mindenhová bemenjen.
— Mi volt a céljuk azzal, hogy behatoltak a kiállításra ?
— Megsértették a kínai népet, el kell ismerniük, hogy hibáztak.
Mentőformulával próbálkoztunk.
— Nagyon sajnáljuk — mondja Zygmunt —, hogy, mivel nem tudtuk elolvasni a tiltó feliratot és nem figyelmeztettek, bejöttünk a kiállításra.
— Ez a sajnálkozás egyáltalán nem elegendő — mondja valaki a hátunk mögött —, ez csak arról tanúskodik, hogy nem értették meg, milyen hibát követtek el. Ki akarják játszani a forradalmi tömegek éberségét.
Hátranézek. Ő az őr, aki az ajtóban vigyázott ránk.
Kezdem érteni a jelenetet. Nyilván neki kellett volna a bejáratnál állnia, de ehelyett odabent ebédelt. Mi közben besétáltunk, és ezért nyilván őt fogják felelősségre vonni. Ki tudja, milyen következményekkel járhat az éberség ilyetén hiánya? A kiállítás őrének bizonyára viszonylag jól megy dolga, de mi történik, ha áthelyezik egy innét ötezer kilométerre levő munkahelyre, vagy falura küldik. Kínában ez nagyon is lehetséges, a „kulturális forradalomban” ennél több is megtörtént. Ő az egyedüli, aki nem kíváncsian, hanem ellenségesen méreget bennünket egész idő alatt. Persze, nyilván kényelmesebb lenne, ha a külföldiek kerülnének a pácba, és nem ő.
Miközben körülöttünk lassan megdermed a levegő, hirtelen megértek valamit a „kulturális forradalom” megannyi képtelenségéből. Racionális vádakkal lehet racionális érveket szembeszegezni, de irracionális vádaskodással szemben nem segít a logika. Az ellenünk felhozható legélesebb vád sem lehet életbevágó : de mit tehetett az, akiről a fanatizált nyilvánosság előtt mondjuk azt állították, hogy „burzsoá úton jár a párton belül”, hogy „eltért Mao elnök forradalmi irányvonalától”, hogy „elnyomja a forradalmi tömegeket” ? És a nyilvános meghurcoltatás tanújaként, vagy végrehajtójaként felsorakoztatott tömeg vajon mit szólhatott? És hányféle motívum mozgathatja azt, aki csatlakozik valamilyen konkrét vádhoz?
— Mi nyíltan jöttünk, a rakodómunkások láttak, mi is beszéltünk velük, amikor fényképeztünk, még engedélyt is kértünk.
Felhördülés.
— Hát fényképeztek is?
— Igen. Sohasem tagadtuk.
— S hogyan kértek engedélyt, ha nem tudnak kínaiul?
— Mutattuk.
— A forradalmi tömegek szerint maguk nem beszéltek senkivel. Ezt az ügyet alaposan, forradalmi módon kell kivizsgálni.

Következik: Baracs Dénes: Hat óra a Tientanban (6) – A BIZTONSÁGI HIVATAL KÖZBELÉP