63. nap – november 2.

Megérkezett hozzám a tél, illetve megérkeztem én a télbe. Tegnap éjjel havazott, ráadásul Erzincanhoz közeledem, amely Törökország leghidegebb vidékének számít. Szinte egész nap csípős oldalszélben haladtam, ugyanakkor a fehér hegyoldalak, a havas fenyvesek látványa határozottan jólesett a lelkemnek. Ennek az utazásnak az alapvető nehézsége nem a jellegéből, hanem a léptékéből adódik, nem abból, hogy napi harmincegynéhány kilométert gyalogolok, hanem, hogy 1 600 km megtétele után még beláthatatlan távolságra van a cél. Hogy ezt kezelni tudjam, hogy ne váljon demoralizálóvá, ugyanazt a módszert alkalmazom, amely a kilenc hónapos sorkatonai szolgálatot is elviselhetővé tette. Akkor, a szolgálati idő elején, sosem a hosszú hónapok múlva esedékes leszerelésre gondoltam, hanem közeli, kézzelfoghatóbb dolgokra: az ősz beálltát, a levelek sárgulását, hullását vártam, utána pedig a karácsonyi szabadságot. Hasonlóképpen, most sem fantáziálok Ladakhról, még Indiáról vagy Pakisztánról sem, nem is tervezem az utazás későbbi szakaszait. Jelenleg azt várom, hogy megérkezzem Erzincanba, az attól hatnapi járóföldre levő Erzurum is eszembe szokott jutni, a legtávolabbi objektum pedig, amely képes megragadni a képzeletemet, egyelőre az Ararát.
Elképesztő, mennyit vagyok képes megenni, főként, hogy egyébként nem vagyok nagyétkű. Egy átlagos napon elfogyasztok két veknit, tetemes mennyiségű felvágottat és húst, utóbbit általában sülve, mellé zöldséget nyersen, grillezve vagy savanyúság formájában, gyakran némi pékárut, illetve édességet, baklava formájában, két mandarint, s mindezt leöblítem két liter ayrannal, ami egy erjesztett, folyékony tejtermék. Bár bőségesen étkezem, az indulás óta lefogytam vagy 4 kilót, a pocakkezdeményem eltűnt. Tegnap még ősz volt Gyakran előfordul, hogy reggelente állati éhséget érzek, gyomorszaggatót, olyat, amilyet utoljára, ha emlékeim nem csalnak, a 80-as évek végén tapasztaltam, amikor egyszer 24 órán át nem tettem ételt a számba. Megkockáztatom, akkor sem szednék fel plusz kilókat, ha napi öt McDonald’s-os Big Tastyt ennék meg. Kacérkodom a gondolattal, hogy utam végeztével, amikor majd visszatérek a polgári létbe, étkezési tanácsadási guruként keressem majd a kenyeremet, önmagam megfigyelése révén páratlan reveláció birtokába jutottam ugyanis: az egészséges emberek azért híznak el, mivel a kelleténél többet esznek, ellenben kevesebbet mozognak. Ezt a korszakos felismerést jó pénzért fogom megosztani a karcsúsodni vágyókkal. Ügyfeleimnek, képességeik, lelki alkatuk függvényében kétféle tanácsot adok majd: egyen 25 százalékkal kevesebbet és mozogjon 25 százalékkal többet, vagy tartsa a korábbi fejadagot, és mozogjon 50 százalékkal többet. Szerintem az én iskolám is lesz annyira sikeres, mint a fitness-konyha.
Tegnap első alkalommal ettem igazi, keleti módra. Egy jókora autóbontó telep mellett haladtam el, mikor láttam, hogy valaki integet nekem, energikus mozdulatokkal invitál be egy épületbe. Odabent hat férfi ült körül egy asztalt, kanalazott és mártogatott egy hatalmas átmérőjű lábosból valami sárgás-zöldes kását. A főnök leültetett és a kezembe nyomott egy kanalat, én pedig nekiláttam a fűszeres és ízes ételnek, melyről most sem tudom, hogy miből készülhetett. Asztaltársaimnak gyerekkorukban biztosan nem gyakran mondta az anyukájuk, hogy evés előtt kötelező a kézmosás, úgy tűnt, ahogy letették a szerszámot, azon nyomban neki is láttak az ebédnek. A higiénia hiánya nem vette el az étvágyamat, elvégre az immunrendszert sem szabad hagyni eltunyulni. Korábban többen, olyanok, akik Törökországban élnek, óvva intettek tőle, hogy csapvizet igyak, s nagyon csodálkoztak, mikor mondtam, hogy kizárólag azt iszom, az emésztésem pedig sosem volt jobb, mint az elmúlt két hónapban. Azt hiszem, jobb, hogy nem voltak szemtanúi a tegnapi ebédnek.

64. nap – november 3.

Megérkeztem Erzincanba, az egykori kelet-anatóliai örmény városba, ahol napjainkban már nyomuk sincs egykori lakóinak. A város nem bővelkedik látnivalókban, a természeti környezete ellenben pompás, impozáns, hósipkás hegyek veszik körül. Azt hiszem, mi, közép-kelet-európaiak, miközben arra várunk, hogy az életszínvonalunk elérje a német, de legalább az osztrák szintet, ami szinte biztos, hogy az elkövetkező fél évszázadban úgysem következik be, nem igazán tudjuk értékelni a békét, amelyben élünk. Törökország területére közel 100 éve nem lépett idegen hadsereg, az ország mégis folyamatosan harcban áll, ami a nyugati részeken nem, vagy csak alig-alig érződik, Erzincan környékén azonban már szembeötlő. A világ legnagyobb, saját országgal nem rendelkező népét alkotó kurdok tömegesen élnek Kelet-Anatóliában, s évtizedek óta harcban állnak a török állammal. Az első kurd felkelés még a 20-as években, Musztafa Kemál Atatürk idején robbant ki, az utóbbi évtizedekben pedig az Európai Unió által is terrorista szervezetként számon tartott Kurd Munkáspárt, a PKK küzd a központi kormányzat ellen. A PKK néhány éve fegyverszünetet hirdetett, ám a török fegyveres erők folyamatos készültségben vannak. Amikor az Erzincan közelében levő Kemah településre indultam, hogy megnézzem az ottani középkori várat, először a város határában láttam egy, az út szélén lesben álló páncélozott harci járművet. Az út során három további ellenőrző pont mellett haladtam el, az egyik valóságos erőd volt, szögesdrótkerítéssel, azon belül vastag betonelemekből épített védőfallal, őrtoronnyal, állig felfegyverzett őrséggel, az őrök pedig, bár nem paranoiásan gyanakvók, de éberek. Az egyik ellenőrző pontnál szóba elegyedtem az egyik rendőrrel. Miközben beszélgettünk, egyik társa, egy, a mellkasán kereszteződő töltényhevedereket viselő, géppuskás katona, kiszúrta, hogy lóg valami az övemen. Szólt a rendőrnek, hogy ellenőrizze a gyanús tárgyat. Amint meglátták, hogy bicska, nem érdekelte tovább őket, zavartalanul folytathattuk a beszélgetést. Szemmel láthatóan nem bicskás emberektől tartanak. Elmondásuk szerint nappal biztonságos a környék, éjjel ellenben nem az, az általuk következetesen terroristáknak nevezett partizánok most is aktívak.
Elhaladtam egy kisebb emlékmű mellett is, amelyre a környéken elesett katonák nevei vannak felvésve, volt vagy egy tucat. Azt, hogy hány kurd gerilla esett el az összecsapásokban, nem tudom, nekik nem állítottak emlékművet.

(Pengő Zoltán két nap eseményeit átfogó útilevelei nyomán. Forrás: Maszol.ro)