Olyan a múlt nálunk, mint a medve,
őszintén meglepődünk, ha megpillantjuk,
még talán rossz néven is vesszük, hogy ránk támad,
de amíg nem támadt, addig nem is törődtünk vele,
édes-kedves maci, édelegtünk,
mackó úr, micimackó, gügyögtük,
olyan drága az oktondi fejével,
múlttáncoltatás, jaj, az volt a kedvenc rítusunk,
és most, amikor kezdi leharapni a mulatérozók fejét,
oltárian meg vagyunk sértődve,
erről nem volt szó, csóváljuk a fejünket,
az még megvan, de még mindig üres,
és nincs mivel megvédenünk magunkat,
a jelenünk is múlt,
rítusokban táncoló üres hujjogás,
rálőhetnénk a mafla puskánkkal,
amit annyit dicsértünk, amíg nem kellett semmire,
amíg trógerarccal eltakartuk a múltat
a hozsannázásból szőtt leplünkkel,
az alatt növekedett, az alatt lett óriási,
ott emelkedik ki a kukoricásból,
a riasztást már csak holtan olvashatjuk.