Most már olyan a zsibongás, mintha valóban kémet fogtak volna. Az ajtóban egy bőrkabátos férfi, aki néhány perce jött be, és eddig hallgatott, most folyékony angolsággal megszólal:
— Mondják el, mi történt. Kezdjék az elején.
Végre abban a tudatban beszélhetünk, hogy meg is értenek. A bőrkabátos figyelmesen hallgat, a terem elcsendesedik. A férfi néhány kérdést tesz fel, aztán kijelenti, hogy a fényképezőgépet itt kell hagynunk, majd a pekingi rendőrségen visszakapjuk. Zygmunt szólal meg: ő nem fényképezett a kiállításon, miért kellene leadnia a gépet.
— Ez a forradalmi tömegek követelése — felel a bőrkabátos. A tömegek azonban szemmel láthatóan mást is akarnak.
A „tömegbírálat” során leghangosabbnak tűnő férfiak újból megszólalnak, s az oroszul beszélő tolmács fordítja a visszatérő követelést: el kell ismerni hibánkat, bocsánatot kell kérnünk a forradalmi tömegektől. A bőrkabátos azonban int, s a közbeszólók elhallgatnak. A gyűlés szemmel láthatóan véget ért. A lányok élénk csiviteléssel kifelé szállingóznak, a bőrkabátos szól: mi is mehetünk. Odakünn már egész sötét van. Hirtelen ráébredünk: nagyon éhesek vagyunk. Reggel nyolc óta csak forró vizet ittunk.
Kifelé menet a park bejáratánál, Zygmunt autója mellett nagy, lefüggönyzött állami kocsit látunk. A bőrkabátossal legközelebb akkor találkoztam, amikor a rendőrség külügyi hivatalában tartózkodási engedélyemet hosszabbítottam meg: virágokat ültetett a hivatal udvarán. Rám nézett és úgy tett, mintha sohasem látott volna. Nem kell feleleveníteni a kellemetlen találkozásokat.
Amikor a Nemzetközi Klubban ebéd helyett vacsoránkat fogyasztottuk, már nyugodtabb körülmények között elemeztük fogságunk történetét. Miért nem eresztették szabadon legalább Zygmunt feleségét és kislányát? Egyszerű: ők nyilván azonnal értesítették volna a követséget. S miért a népgyűlés? Mindenki számára intő példa. A kiállítás dolgozói számára azt demonstrálja: ha az éberséget csökkentik, megjelenik a hivatlan idegen. Számunkra lecke: kétszer is gondoljuk meg, hová megyünk be. S hogy az érzelmek egy kissé nekivadultak? Azért volt ott a Biztonsági Hivatal tisztje, hogy kordában tartsa őket.
Később még sok cikket olvastam: mit kell tenni, ha a „forradalmi tömegbírálat” iránya helytelen…
Ha nem töltöttem volna néhány órát a Ming-dinasztia hajdani sétányán épített barakkban, nem értettem volna, hogy lehet valami egyszerre „forradalmi” és „helytelen” is — de a bőrkabátos férfi feltűnése mindent megmagyaráz. A bírálatnak nem szabad ellentétben állnia a felsőbb fórumokon meghatározott célokkal. Ha a tömegek fellépése valóban önálló, valóban kilép a megszokott keretekből (ami a forradalmi cselekvés egyik jellemzője), akkor hamarosan kiderül — pontosabban: a felsőbb hatóságok kiderítik —, hogy az osztályellenség „vörös zászlót emelt a magasba a vörös zászló ellen”, hogy az egész „titkos árulók” műve volt, hogy „látszatra baloldali, de lényegében jobboldali” erők léptek fel. A „forradalmi” szó a kínai politikai szótár egyik leggyakoribb kifejezése, ha azonban megvizsgáljuk, milyen értelemben használják, akkor rájövünk, hogy valójában a „lojális” kifejezés fedi a leginkább.
A pekingi Biztonsági Hivatal külügyi osztályának munkatársa a történetet meghallgatva természetesen azonnal felmérhette, hogy mi történt. Nyilván úgy vélte — joggal —, hogy a behatolók az ötórás ácsorgással és fagyoskodással bőségesen megfizettek kíváncsiságukért, nincs értelme a további követelményeknek.
És a tömegek „spontán” akciója egyetlen intésre megszűnik. A lányok felveszik vastag vattapufajkájukat, még egy kíváncsi pillantást vetnek a külföldire, és mennek kifelé. De ha arra van szükség, hogy a kiszemelet célpontot végleg „kicibálják” (ez a kifejezés akkoriban gyakran szerepelt az újságokban), akkor persze a bírálat nem áll meg itt. Újabb és újabb, egyre súlyosabb vádak követik egymást, a sokaság egyre hangosabb egyre „forradalmibb”, a vádlottra percről percre nagyobb nyomás nehezedik.
A mi kalandunk természetesen csak ízelítő volt. Mi mindenképpen tudtuk, hogy nem tartozunk ehhez a közösséghez, hogy mihelyt a gyűlés véget ér, soha többé nem látjuk viszont ezt az irodahelyiséget. De mit tehetett az, aki munkahelyén vált a „forradalmi tömegbírálat” tárgyává? Akiről napról napra nagybetűs plakátok jelentek meg a falakon, újabb és újabb bűneinek listájával, s ha nem ismerte el azokat, még rosszabb helyzetbe került?
Tehetetlen volt — hacsak nem ment át ellentámadásba, hacsak nem volt olyan eszközök birtokában, hogy vádakat emelhetett ellenfeleivel szemben, esetleg ő maga is a „forradalmi tömegek” vezéreként lépett fel. így vált „az osztályharc nagy iskolájává” néhány éven át egész Kína.
Amikor minket bíráltak az Ég Templomában, a gyűlésnek tulajdonképpen nem volt tétje: senki nem nyerhetett azzal, ha önkritikát gyakorolunk. De Kína-szerte volt tét a belső harcokban: a hatalom, amely egyszerre kérdésessé vált. S mert volt mit nyerni és volt mit veszteni, s mert a felfordulásban minden régi intézmény összeomlott, a küzdelem egyre újabb, váratlanabb formákat öltött, helyi és országos szinten egyaránt. Arról, hogy pontosan ki miért harcolt, még mindig folyik a vita. De hogy miként, azt ott, a kiállítási barakkban, egy pillanatra mi magunk is érezhettük, mint az izzó kemencéből kicsapó hő hullámát. Tulajdonképpen hálásak lehetünk őreinknek.

Következik: Baracs Dénes: Hat óra a Tientanban (7) – EGY EMLÉKEZETES DÁTUM