Amint a Pesti Vigadóban kedden bejelentették, két Kossuth-díjas írót, Bodor Ádámot és Czakó Gábort tüntetnek ki a Nemzet Művésze elismeréssel. Ezzel kapcsolatban az író köszönetet mondott a sorsnak, amiért Erdélyben született és élte le élete felét, mert ez a természeti, történelmi, etnikai és kulturális sokszínűségéről ismert vidék rengeteget adott számára. (Az MTI nyomán)

Bodor Ádám: A vonat

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
A vonat a kis állomáson még egyszer fütyült. A mozdonyvezető az ablakban állt. Odafutottak és felnyújtottak neki egy fonott kosarat.
– Viszlát – intette a mozdonyvezető, és indított.
A fűtő megnézte a kosarat. Csak egy kis nyílást hagytak rajta, a többi része le volt kötve.
– Mi ez? – érdeklődött.
– Kiskutya – mondta a mozdonyvezető. – Kéthetes.
– Minek?
A mozdonyvezető egy kicsit kihajolt az ablakon, fél kézzel adta rá a gőzt.
– A néném küldi valakijének. Egy szobrásznak.
Leült a forgó székre. A fűtő is leült, és nézte a kosarat, benézett a kis nyíláson.
– Alszik – mondta.
– Este van – mondta a mozdonyvezető. – Egyébként nem alszik. – Jól elhelyezkedett az ablak mellett, és nézett kifelé. Közel voltak már a városhoz. – Jó dolga lesz. A szobrásznak volt egy ugyanilyen kutyája, de eltűnt. Ennek most nagyon fog örülni. Kis foxi.
– Jópofa. Ha nem ügyel rá, majd ezt is nézheti – mondta a fűtő.
– Erre ügyelni fog. A másikat annyira szerette, hogy adott egy százast valakinek, aki azt mondta, hogy tud valamit a kutyáról. Valami nőnek. Azt mondta, egy százasért nyomra vezeti. Aztán semmi. Elment a százassal.
– Át akarta ejteni.
– Az. De aztán elment, és felhajtotta valahonnan azt a nőt, hogy na, mi van a kutyával. A nő azt mondta, sajnos, a kutya nincs többé. De megmutathatja azért a pénzért. Jó, mi? – A mozdonyvezető nézett kifele, sapkája alatt lobogott a haja.
– És aztán?
– Beültek egy autóba, és kimentek a városból, egészen ki valahová, egy utcába, ami a sínek alatt végződött. Mindenféle hulladék hevert már ott. Az utolsó telek után a nő megállította a kocsit, és kiszálltak. Ez az, mondta a nő, és rámutatott ott valami csúnyaságra. A szobrász csak legyintett arra a fél kutyára, és gyorsan visszaült. A nő azt mondta, sajnos, más döglött kutyát nem tud.
– Visszaadta a pénzt?
– Tudom én? Ezt is a nénémtől hallottam. Valamilyen rokonságunk az a szobrász. – A mozdonyvezető kiemelte a sarokból a kancsót, és húzott egyet. Aztán megint kinézett. Kellemes este volt. Nagy ívben kerülték meg a várost, az állomás felé. Levette a gőzt. – Két perc múlva benn vagyunk – mondta.
– Ha idejében lekapcsolnak, elkapjuk a buszt – mondta a fűtő. – Én legalábbis majdnem mindig elkapom. – Ő is nézett kifelé, a fényeivel közeledő városra. A mozdonyvezető a másik ablakon nézett ki. Nézték, hogy robognak be a házak közé.
A fűtő félig megfordult, hogy a másik jobban hallja, amit mond.
– Én azért nem értem azt a nőt – mondta. – Honnan tudta azt a döglött kutyát?
– Ezt én sem értem – mondta a mozdonyvezető kifelé a levegőnek.
A fűtő lehajolt és belenézett a kosárba.
– Alszik – mondta.
A mozdonyvezető figyelte a színes jelzőlámpákat. Fél kézzel hátranyúlt, és leakasztotta a zubbonyát. Közben lenézett a töltésre is. A fűtő is öltözködni kezdett.
– Azért kíváncsi lennék arra a nőre.
– Micsoda?
– A nőre azzal a kutyával. Szeretném látni sikítani, miközben jól ellátják a baját. Egy ilyent, aki egy százasért megfigyeli a dögöket.
– Az.
– Még csinálhatott egypár ilyen dolgot.
– Az biztos. – A mozdonyvezető még mindig kifelé nézett. Fékezni kezdett. – Benn vagyunk – mondta.
A vonat megállt a fedett pályaudvaron.
A mozdonyvezető fogta a kosarat, és kiállt a sátorajtóba.
– Mi újság? – kérdezte egy vizsgálólakatos, aki egy hosszú kerékkopogtató kalapáccsal a mozdony elől került elé. – Mi az?
– Kiskutya – mondta a mozdonyvezető.
Egy férfi odajött és felnyúlt a kosár után. Mosolygott.
– Köszönöm – mondta.
– Viszlát. – A mozdonyvezető is mosolygott. A fűtő mellette állt. – A szobrász volt – magyarázta neki. Álltak az ajtóban, várták, hogy lekapcsolják őket.
– Jól jöttetek? – kérdezte lentről a vasutas.
– Jól hát. Simán.
– Akkor viszlát.
– Viszlát.
A kalapácsot végighúzta a kerekeken. A kerekek tiszták voltak, kemények és élesek.

Forrás: A tanú. Digitális Irodalmi Akadémia