(átmásolt töredékek, a Sárgaház folyosója c. jegyzetekből)

1. szoktam mondani
manapság nem csodálkozom már semmin
azt is elhiszem mind ami hihetetlen
nem úgy mint dédnagymamám ki
legelőbb televíziót látva a kereszteket vetette
kiköpött háromszor előre
„ptü-tü-tü – boszorkányság ez
nekem ne mondjátok hogy annyi ember
annyi ház és miegymás egy dobozba elfér
az ördög műve az mind”

2. én elhiszem immár ma ami
fantasztikus száz év talán vagy ezer
de mind meglesz
mit is mondott Salamon
hogy semmi új nincs a nap alatt
minden ami volt egyszer újra lesz
így neszez kavarog a fejekben az űr
valahol vár ránk egy poros állomás
az édeni csönd a mennyország
a végső pihenőhely
miként idelent a temetők a kripták
a halottak poraival beültetett tenger
a valamilyen másmilyen feltámadás
a nagy titok
a betömött éhes száj
vajon újrakezdődik minden
magába roskad önmagába fúl az ember
csoda-e hogy a kevés tiszta lélek
örökkön örökké önzetlenül szeret
két emberrel újrakezdődhet akár minden

3. éppen a vásárhelyi Kövesdombon
kapaszkodtunk kifele
hú mennyi gránit vas és bronzkerítés
faragott cicomás díszített márványlapok
elsötétített ablakok faragott oszlopok
örök égők rácsok és vörösen lüktető kamerák
talpalatnyi hely odabent sehol
néhol tuják és fenyők álltak mozdulatlanul
a megfizethető dolgoknak a képzelet szabott határt

4. és mi akik egy kis faluból elkóborolva
éppen az állatkertet keresve baktattunk
e temetőszagú jellemtelen csöndben
kisfiam halkan finoman hatévnyi alázattal
az épületeket nézegetve
egyszer csak megkérdezte
apa – ezek kripták?