Albert-Lőrincz Márton (Intermezzo)
című versének ihletésében

Nyolcvankilencben megindult a föld,
a rend tektonikus lemezei egymásra
torlódtak, az Olimposz a mélybe
szakadt, új istenhegy fölött szántotta felhő-
barázdáit az idő, régi, elfojtott indulatok
füstje gomolygott a láthatáron, összezavarodtak
a rendőrök, félrenéztek, ha átkeltél
a piroson, a száznyolcvanassal száguldó
kocsit megcsodálták, nem eredtek utána,
nem volt mivel, s talán azért sem, mert nem
tudhatták, ki ül a volánnál, ilyen időkben
fölcsapódnak az alvilág öntöttvas
csatornafedői, s mind előjönnek a gyilkos
vérből születettek… füst ide, füst oda,
frissebb volt ez a levegő,
mint a régi állott, egy darabig
élveztem a szabadságot, akár
arra az új hegyre is fölmehetek,
csak akarnom kell,
Magyarország jövendő miniszterelnökét
tiszteled bennem, mondtam viccesen erdélyi
barátomnak, itt most már mindent lehet –
nem lehetett, nyolcvankilenc után
a föld lecsillapodott, a tektonikus lemezek
visszacsúsztak régi helyükre, a füstöt elvitte
az összevissza fújdogáló szél, a rendőrök is
megnyugodtak, többé nem néztek félre,
új rend született, majdnem: ugyanaz a mondat,
csak az alany változott, az ige alig, s én megint
zárójelbe kerültem…