– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.
Vencel ott állt a folyóparton; egy talpalatnyi helyen, egy darab fűcsomón, mialatt a csatornamester gumicsizmájával belegázolt a csatorna hol habos, hol egyszerűen szürke lepedékes vizébe, és a boltozat alatt megrekedt homályból eloldott egy csónakot. Orrát kitolta a partig, hogy Vencel száraz lábbal beleléphessen, aztán megfordította, és maga is belelépett.
– Erre gondja legyen – folytatta a csatornamester –, mert ebből ki tudja, milyen bajok származhatnak. Tehát így! Ezzel a csatornamester belakatolta maguk mögött a folyóvízre nyíló csatorna vasrácsát, bekapcsolta a csónak orrára és a két oldalára szerelt lámpákat. Amikor látta, hogy Vencel elhelyezkedik, a csónak orrába állt, és evezni kezdett.
– Az evezésbe hamar belejön. Az itt egyébként sem különös művészet. Bár arra ügyelnie kell, ha a lapát a falakat érinti, fölösleges a mozdulat, s talán még egyensúlyát is veszítheti. Szóval csak megfontoltan.
Vencel orra előtt zsebkendőt tartott, azon át vette a levegőt, s amikor válaszolt, hogy „értem”, a csatornamester csak annyit hallott:
– Ühtüm. – Vagy: – Öhtöm.
Vencel nemsokára fújni kezdte az orrát, ám hamarosan rájött, jobb, ha hagyja, hogy szimatolójáratai megteljenek folyadékkal. Mire a zsebkendőt először elvette orra elől, már elmerültek a sötétségben. A távoli folyópart zöld derengése villózott a nedves falakon.
– Mindjárt meg fog ismerkedni valakivel – mondta a csatornamester egykedvűen evezve.
– Itt? – kérdezte Vencel, és amíg a szót kiejtette, elvette a zsebkendőt az orra elől. Kissé megijedt, mint öblösödik a hangja a boltozaton.
– Valahol errefelé – folytatta a csatornamester. – Valahol errefele találkozni fogunk vele. Puha, ez az illető neve.
Vencel hol a csatornamester szétvetett lába között, hol térde mellett nézett előre, a csillogó falakra, egy-egy sebesebben közeledő hullám színtelen tarajára, amely aztán nemsokára meg is emelte alattuk a csónakot. A csatorna hamarosan járatokra szakadozott, egy-egy ilyen oldalágból csermelyszerű harsogással zubogott feléjük a fekete, habos lé.
– Tulajdonképpen, hogy az igazságnál maradjunk, nem is Puhának hívják – mondta a csatornamester. – Van neki rendes neve. Csak én nevezem így, Puhának. Szeretek különböző neveket adni embereknek. Elnevezek valakit így vagy úgy.
Vencel közben hangosan szörtyögött, a csatornamester ilyenkor szótlanul hátrapillantott, óvatos mozdulatokkal tartotta a csónak egyensúlyát.
– Fújja ki az orrát – mondta. – Fújja, ahova akarja. Itt nem látja senki. Én se nézek oda.
– Eh – nyögött Vencel –, azt hiszem, megfáztam.
– Odabenn melegebb van – mondta a csatornamester. Vannak helyek, kórházak és vendéglők alatt, ahol egészen meleg van. Ahol sokat csorgatják a meleg vizet. De nem ajánlom, hogy majd nekivetkőzzék.
– Azt hiszem, nem jól öltöztem. Nem jó itt szvetterben mondta Vencel. – Ma szvetterben jöttem. De hát nem tudtam.
– Holnap majd kap rendes ruhát. Olyat, mint az enyém. Maga is úgy fog öltözni, ahogy én öltözöm – mondta a csatornamester. – Meg ahogy Puha. Az alá nem kell se szvetter, se tornaing. Csak ha nagyon ragaszkodik hozzá.
– Valahol majd jó volna megmelegedni – jegyezte meg Vencel. – Kezét néha összedörzsölte, aztán újra orra elé emelte.
– Valahol – ismételte utána a csatornamester. – Mit gondol, most éppen hol vagyunk?
– Azt nem tudom – mondta Vencel.
– De mégis.
– Nem hát igazán nem tudom. De gondolom, már jó messze lehetünk.
– Ezt majd tudnia kell – mondta a csatornamester. – Néha csak úgy magától kialszik a lámpa.
Bár a boltozat egyre alacsonyabb lett, a csatornamester most sem ült le, görnyedten evezett tovább. A víziút némileg keskenyedett is, Vencel látta, valóban milyen fölöslegesek azok az elhibázott mozdulatok, amikor az evező a nyálkás partot érintve megsiklik.
– Most a piaristák alatt vagyunk – mondta egyszer a csatornamester. – Tudja, hol vannak a piaristák, nem? Vagy maga milyen vallású?
– Vidéken jártam iskolába – mondta Vencel. – Faluhelyen, népiskolában.
– Na – folytatta a csatornamester. – Ha majd megszokja, hallani is fogja: odafönn néha orgonálnak.
– Mikor? Például most is?
– Amikor maga hallja. Akkor. – A csatornamester lassú, óvatos mozdulatokkal megállította a csónakot. – Most? – és fölemelte a fejét. – Hát nem akarok hazudni. Füleljen maga is jó erősen.
Csöndben ültek pár pillanatig. Vencel csak a csatornavizet hallotta, amint a csónak és a csillogó falak között néha megloccsan, a föld alatti szél egyhangú búgását a járatok vizei fölött.
– Nos? Nyilatkozzék. Hall valamit? – kérdezte a csatornamester.
– Nem – felelte Vencel. – Nem hallok semmit.
A csatornamester hangtalanul nevetett. Vencel a csónak ringásából érezte s a hangjából, amely most lágyabban visszhangzott a falakon.
– Ezt meg kell tanulnia – mondta a csatornamester. – Ez fontos. Ha tudja, hogy templom alatt van éppen, akkor hallhatja is, hogy odafönn orgonálnak.
Vencel többnyire hallgatott, néha szörtyögött, és kifújta az orrát. A csatornamester hirtelen letérdelt az első ülésre. Letette az evezőket, s két tenyerét szája elé tartva elkiáltotta magát:
– Puha!
A hang elindult a járatokon és a mellékágakon, s a néha hullámokban érkező csatornavízzel, csendesedő üvöltéssel tört vissza rájuk. A csatornamester felállt, kezébe vette az evezőket.
– Tudja – mondta –, ez a Puha a főcsatornamester. Szerettem volna, ha látja magát. De eltűnt. Nincs sehol. Vagy ki tudja.
Két tágasabb meder összefolyásánál tartottak, amikor Vencel megkérdezte:
– Most hol vagyunk?
– Na, na – mondta a csatornamester. – Mindent azért én se mondhatok meg. De meglátja, pár év alatt maga is beletanul. Olyan füle lesz, mint egy nyuszinak.
A mester magabiztosan, csendesen dudolászva evezett a nedves boltozat alatt.
– Most szóljon hozzá. Eltűnt a főnök. Éppen, amikor be akartam magát mutatni.
– Mi is a neve?
– Puha, kérem, Puha. A főmester. Eltűnt. Bár az is lehetséges, hogy végig a nyomunkban volt. Mit gondol? Vajon a nyomunkban volt?
– Nem tudom – mondta Vencel.
– S ha mégis a nyomunkban volt? Hát nem beszéltünk mi semmiről. Nem igaz? Semmi olyasmit.
– Biztos láttuk volna – mondta Vencel. – Ha már a nyomunkban van.
– Azt már nem – mondta határozottan a csatornamester, és fölnevetett. – A főnök nem használ lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha különös szagokat észlel. Akkor meggyújtja, és megnézi, mi van a szennyvízben. Azért Puha. Olyan, mint a sötétség.
A csatorna végében most a folyópart zöld derengése világított, a nyílás rácsos mintájával egyre nagyobbodott. A csatornamester nemsokára levette a lakatot a rácsról, kinyitotta, és kievezett annyira, hogy Vencel száraz lábbal kiléphessen arra a talpalatnyi helyre, arra a darab fűre, ahonnan a csónakba szállt. Vencel hamar tovább is lépett, leült a gazzal telehordott fűbe, és nagyokat szippantott a levegőből. Aztán beleszagolt a szvettere alá.
– Nem olyan vészes – mondta a csatornamester. – Azért mégis, nem árt ha tudja: ilyen ruhával aztán nem szabad villamosra ülni.

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia