Molnár Ferenc meséli

Hans Müller esetét, akinek három egyfelvonásosát a minap mutatta be a Deutsches Volkstheater. Az utolsó előtti jelmezes próbán történt. Müller a nézőtéren figyelte a próbát; hirtelen, mintha puskából lőtték volna ki, felrohan a színpadra. Odaugrik az egyik ijedt színész elé, és teli tüdőből ordítani kezd:
— Uram, én egy szerencsétlen idegbeteg ember vagyok. Ha nem akarja, hogy még ma beszállítsanak az elmegyógyintézetbe, vegyen más nadrágot. Hogyan képzeli, hogy egy ilyen nadrágban játszhatja ezt a szerepet? Kérem, térdenállva könyörgök, ne tegyen egész életemre szerencsétlenné. Rohanjon fel a szabóműhelybe, keressen ki magának egy más nadrágot!
A színész ijedten néz az izgatottságtól remegő szerzőre, majd kirohan a színpadról, felszalad a harmadik emeleten levő szabóműhelybe, amelynek ajtaja azonban már zárva volt. Kétségbeesetten fut vissza a színpadra, odaáll Hans Müller elé, és dadogva így szól:
— Kérem, doktor úr, sajnos…
Müller ránéz a színész lábára, az arca egyszerre csak felderül, boldogan összecsapja a kezét és így szól:
— Na, látja, édes barátom, ez már igen, ez a nadrág kitűnő. Köszönöm.

Barabás Loránd
Színházi élet, 1929/44