„Tudós
…Erről meg azt regélik, hogy barátul
Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén az ember gondolatait.
Mi több, mondják, hogy elsajátítá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr odaadta érte életét.

Ádám
Ez a kutya.
– Mind áll, mit róla mondasz…”
(Madách Imre: Az ember tragédiája, 12. szín)

Madách Imre monumentális drámájából, a tudományos-fantasztikus jövőnek szentelt falanszter-színből kiemelt idézetben néhány, az irodalomkutatók számára bizonyára kevéssé feltűnő eszmét fogalmaz meg, amelyben viszont az állatok magatartását tanulmányozó etológus nem várt mélységekre bukkan.
Az első gondolat az ember–kutya ősrégi kapcsolatra utal. A barátságra, amely az ősember-hordák, illetve a körülöttük acsargó farkasfalkák tagjai között kezdődött kb. 10 000 évvel ezelőtt, s minden bizonnyal egyes példányok megszelídítésével indult. A szelíd farkas előbb valószínűleg csak lábon járó élelemtartalék volt, s csak hosszú folyamat után lett belőle házőrző és vadásztárs. A szelídítés általánosodása minőségi változással háziasításba váltott át, az állattartás pedig tenyésztésbe. E folyamat során a fékezhetetlen, támadó hajlamú egyedek kiestek, a szelíd, játékos magatartásúak megmaradtak, utódokat hoztak létre. A kutya tehát tulajdonképpen mesterséges lény, hisz az ember a maga szükségére-szeszélyére alakította.
A két faj között létrejött, hangokból és gesztusokból álló jelrendszer segíti az információátadást, de a kutya, finomabb érzékszervei segítségével, többre képes egy parancs egyszerű megértésénél. Észleli gazdája lelkiállapotát, hangulatának változásait, a belőle kisugárzó indulatokat, Madách szavaival élve, valósággal kilesi az ember gondolatait. És az is áll, hogy a két faj barátságából nem okvetlenül származik valami kimutatható haszon az ember számára, mert a nyereség igen gyakran érzelmi síkon jelentkezik. Sajnos, a kötődés nem mindig kétoldalú, gyakran élünk vissza négylábú társunk kiszolgáltatottságával. Gondoljunk csak a méteres láncon életfogytiglanra ítélt, szerencsétlen udvarőrzőre, a laboratóriumban élve boncoltakra, az űrbe kilőtt kutyamártírokra vagy akár a számtalan gazdátlan kutyapáriákra, kiknek sorsáért – már társadalmi szinten – ugyancsak az ember felelős.
Az emberrel való évezredes együttélés során a farkasok társadalmi szerveződése, a falka érvényes maradt a kutyák számára is. E falkában, amely mintegy magába fogadta a gazdát, az ember a falkavezér. A falka egyik alaptörvénye az összetartozás, a tagok kölcsönös kisegítése, védelme. Ezért kér segítséget, védelmet a kutya gazdájától, s nyújtja ugyanezt önfeláldozóan, még akkor is, ha életét kell áldozza falkatársáért, emberbarátjáért. Hisz a természetben a faj fennmaradása a döntő, még akkor is, ha az egyed számára ez megsemmisülést jelent.
A másik megfogalmazás, a kutya „bűnéről” szóló, miszerint elsajátította volna a tulajdon fogalmát, valójában a viselkedéstan egyik fontos elemének, a területbirtoklásnak (territorialitásnak) a felismerése, lírai megfogalmazása. A területbirtoklás az élőhely szűkebb, elhatárolt részének védelmezését jelenti a fajtársak, illetve egyéb fajhoz tartozók illetéktelen behatolása ellen. A kutya territóriuma a falka élettere, legyen az akár csak kéttagú – ember és kutya –, „történetesen” ugyanaz, mint gazdájáé, következésképpen akár életét is adja megvédéséért.
A területbirtoklás nemcsak a kutya esetére jellemző, hisz már egyes rovarok, pl. méhek, hangyák, sáskafélék (gondoljunk csak a Délkelet- Ázsiában oly népszerû tücsökviadalokra) körében is megjelenik. Az akvaristák jól ismerik egyes díszsügérek, sziámi harcos halak stb. adott esetben rendkívüli agresszivitását. Egyes madaraknál elsősorban a fészkelési territórium védelmezése heves, pl. a bütykös hattyú gúnárja akár vízbe is fullasztja közelre merészkedő vetélytársát, de akár a pipéit kísérő házi gúnár támadókészsége is közismert. Az emlősök köréből is számos példát említhetnénk, a farkasfalka konc feletti marakodásától a bőgőhelyen lezajlott szarvasviadalokig.
Hasonlóképpen, az ember esetében is létezik territorialitás. De az elvont gondolkodás megjelenése, a szellemi kultúra kialakulása, a társadalmi szerveződés folyamán megszülető, egyre bonyolultabb emberi kapcsolatok stb. mind oda vezettek, hogy a területbirtoklás mint viselkedési megnyilvánulás, idealizálódott, átalakult. Mindennapi magatartásunk, a gazdasági élet, egész jogrendszerünk, a politika, de oly kifinomult, mély érzéseink is, mint pl. a családi tűzhely és a magántulajdon szentsége, a közösségünk iránti lojalitás, a hazaszeretet és számtalan más elvont érzésünk tulajdonképpeni viselkedéstani alapja a territorialitás.
Mindezeket szem előtt tartva: nem elgondolkoztató, hogy Madách mennyi eszmét sűrített néhány sorba?

Forrás: Erdélyi Nimród, 2000/11-12.

Boldâr Victor: Őrségben