Olvasom egy ingyen tálalt versben, hogy nagyon jót tenne mindünknek, ha néha alászállnánk a belső pincénkbe. Azért hívom ingyen-versnek, mert egyszerűen csak rátaláltam a világhálón, ahol mostanság kényére-kedvére – és főleg egy bani költség nélkül – valósággal lubickolhat az ember a szépirodalomban.
Szóval azt mondja, az egyébként igen jópofa költő, hogy minél gyakrabban szállunk alá a saját, külön bejáratú pincénkbe, annál sűrűbben találkozhatunk ott az istennel. Na, nem arra az univerzálisra, a mindenek teremtőjére és büntetőjére gondolt, hanem csak a TE privát, személyedre szabott istenkédre, akivel bármikor elcseveghetsz, ő szívesen meghallgat, sőt, ha jókedvében van, még válaszolgat is egy-két kérdésedre. De ha már lementél azokon a grádicsokon és találkoztál Vele, addig nem is érdemes feljönni, amig át nem itatódtál tömény szellemmel. Aztán minél többször látogatod azt a pincét, annál alaposabban – úgyszólván egy teljes életre – átszellemülsz, szól a konklúzió a vers utolsó soraiban, mintegy tanácsként a tökéletesedni vágyó olvasónak.
…Miután tetszikeltem a közleményt – mi tagadás, poéta-szemmel nézve mestermű volt -, hozzászólásként elmeséltem, hogy nekem is volt anno egy ilyen pincebarát-nagyapám. Nem tudom, alászállásai során találkozott/e az ő privát istenével, de az bizonyos, hogy minden alkalommal rátalált a boros demizsonra. (Elvégre ő tette oda.) Aztán minél hosszabbra nyúlt a pincelátogatás, annál inkább átitatódott szellemmel. Végül két markos fiának kellett őt onnan a felszínre hoznia.
Mai eszemmel azonban úgy gondolom, hogy az ő személyére szabott istene ismerhette azt a pincelejárót, sőt minden alkalommal jelen is volt a találkozón, csakhogy testetlen és szótalan, mint minden valamirevaló istenség. Humorérzékére vall, hogy nagyapámnak hosszú és derűs öregséget ajándékozott, és csak akkor vonta meg tőle a boros demizsont, amikor az öreg már nem tudta azt a szájához vinni.