Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a víz felé, végében cövekkel erősített lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén, már nemigen foglalkozhatott olyan dologgal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet és odaadást követelt azért a kevés örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében, cövekelt lépcsőin lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis, megszállott módjára, keze ügyében maga faragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, hibátlan mozdulatokkal megcélozta és kihalászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket is magáénak tekintette, időnként gumicsizmásan értük ment, összekötötte őket, és elég sok körültekintéssel, de hibátlanul átvontatta a patakon a maga felére.
Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész. Öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért még akadt a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló, egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért meg az egyetemről, és azóta csak az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolyongó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, akkor szótlanul bekap valamit, és lefekszik kőkemény ágyára. Bizony, elég keveset ad magára. Apa és fia mintha egymásért búsulnának.
Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen őszi napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára kellemetlenül idegen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, némileg megnyugodtak.
A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenők között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit legendásan hosszú életükben ez a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl.
Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „Egy ruca.” Majd valami kényszertől késztetve megfordult, s akkor saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid, rőt szakállát tenyerébe gyúrva figyeli a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A sirály az elülő vizekre vágyott; a bolyongó fiú megtért kőkemény priccsére.
Man reggel nem mert partjára menni, mert bolyongó fiát – annak megrögzött szokása ellenére: a reggel már az erdőben érte – megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblére tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „Ruca.” Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sem kizárt, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály.”

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia