A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka.
Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte.
De az egész nem tartott sokáig, talán öt másodpercnyit, aztán a pincér megtette még azt a három lépést, ami a vendég asztalától elválasztotta. Kidugaszolt egy üveg sört, és töltött. Amikor üres tálcájával visszaindult a konyha felé, éreznie kellett, hogy az a pár másodperc arcát több vendég emlékezetébe véste.
– Volt valami a hússal? – kérdezte egy másik pincér, aki a konyha bejáratánál utolérte.
– Semmi – mondta a pincér.
– Mért nézed. Vagy nem azt nézted?
– A húst néztem, de nem volt vele semmi.
Amikor ismét elhaladt magányosan ülő vendége asztala előtt, az odaintette.
– Mondja, van ezzel valami?
– Nincs, kérem. Abszolút semmi.
– De valamit nézett rajta, nem?
– Néztem, de nem volt vele semmi.
– Nem szeretném, ha mégis lenne vele valami – mondta a vendég inkább óvakodva, mint haragosan. – Csak azért mondom.
– Kérem. Jó étvágyat.
Ezzel a pincér továbbment, hogy egy másik asztalnál vegye fel a rendelést.
– A vendég még mindig nem eszik – mondta a másik pincér a konyhaajtóban. – Úgy álltál ott, mintha vissza akarnád vinni. Mi jutott eszedbe?
– Valami eszembe jutott. De nem tudom, mi.
Később, amikor két, rizzsel és zöldborsóval körített karajt vitt egy másik asztalhoz, látta, hogy vendége most már lassan enni kezd.
– Úgy látszik, megeszi – mondta a másik pincér.
– Persze hogy megeszi. Miért ne enné meg?
– Az ember félti a gyomrát, ezt tudhatod.
A másik pincér a konyha függönye mögül figyelte a vendéget, aztán amikor az befejezte, azt mondta: – Megette.
Amikor a vendég fizetett, elég kedvtelennek látszott, pedig megette az egészet.
– Magát hogy hívják? – kérdezte a pincért.
– Dunyha Jánosnak – mondta a pincér, miközben tárcájába helyezte a pénzt. – Kedves egészségére.
A vendég kimenet egy másik pincért is megkérdezett.
– Dunyha Jánosnak hívják – mondta a másik pincér.
Dunyha Jánosnak hívták. Ebben a városban több Dunyha nevű pincér volt, rokonok voltak. Ennek a Dunyha Jánosnak például az apja meg a nagyapja is pincér volt, és azokat is Jánosnak hívták. A mindenkori törzsvendégek a maguk idején „János bátyám”-nak szólították a nagyapát, az apát és most a legifjabbat is. De ő is már tulajdonképpen ötvenéves elmúlt, harmincöt éve dolgozott a szakmában. Szolgált a Bagolyvárban, a Savoyban, a Tivoliban és a Lidóban.
Megtorpanása, mellyel vendége előtt az ételt gyanússá tette, s arcát megjegyeztette a többi vendéggel, szakmájában valóban szokatlan, de úgy látszik, igen nagy szüksége lehetett rá. Hirtelen megijedhetett, hogy leejti a húst, esetleg eldobja, vagy tartott magától, hogy beleharap. Talán meg sem riadt, csak épp eszébe jutott valami. Mondjuk, csak annyi, hogy harmincöt éve szolgál a szakmában, most éppen a Lidóban, és tálcáján roston sült marhabélszínnel és uborkasalátával vendége asztalához igyekszik.

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia