Semmi nem elég

Andrei Gazsit (1950, Búzásbocsárd, Fehér megye) beleélő költőnek nevezném, elmélyedőnek és elmélyülőnek. Mint az ő előszavából is kiderül, korábbi kötetében volt már egy ciklusa, mely aztán bővítve ehhez a mostani könyvhöz vezetett. Illetve nem ehhez, amit most tart kezében az olvasó, hanem annak román eredetijéhez.
Ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakult, nem lettek volna elegendők az élet véletlenjei. Egy adott pillanatban Andrei Gazsi a nagyenyedi börtönben kapott munkát, és egy ilyen tapasztalat bizonyára minden érzékeny embert megvisel. De még egy érzékeny embernek sem muszáj egész ciklust, majd teljes kötetet alkotnia minden egyes élményből. Ő azonban megismerkedett a rabokkal, meghallgatta panaszaikat, próbálta íratlan törvényeiket megérteni, és miközben a hivatalos tiltással viaskodott, aközben a lelkét is különös nyomásnak vetette alá, egy furcsa játszmában vett részt, melyből ő maga éppen annyira nem tudott kilépni, mint a börtönbe vetett bűnözők.
Csakhogy a „bűnöző” jogi fogalom – Borges írja, hogy közelről mindenki Raszkolnyikov: egyedi ember, megismételhetetlen lelki alkattal, sorssal, kapcsolatokkal, szerelmekkel, emlékekkel, gesztusokkal és vágyakkal. Az embernek pedig, bármilyen egyedi, szeretetre van szüksége. Igen ám, de a börtönben a társadalom páriái élnek, akiktől még azok is elhúzódnak, akik talán szerették őket. Az marad csak mellettük, aki nem is távolodhat el: az édesanyjuk. Neki, az édesanyjuknak írják hát szívszorító leveleiket, pontosabban levelezőlapjaikat; hosszúságukat a törvény szabja meg, és a fantázia tölti meg valódi, semmilyen törvény által meg nem szabható tartalommal. Senki nem tilthatja meg, hogy a tejet hozó lányra emlékezzen a rab, sem azt, hogy az apjára gondoljon, a nagyapjára, aki a kendert viszi áztatni a patakba; senki nem tilthatja meg, hogy azt remélje, más alakban fog megjelenni, sem azt, hogy elmesélje az édesanyjának, milyen is a cellatársa, és hogy ő maga mennyire bánja, hogy ölt.
Andrei Gazsi versei, mint majdnem minden vers, amely a kortárs román költészetben születik, epikus szabadvers. Ezeknek a szabadverseknek a tempóját a gondolat-, az élmény-, a vágy-, az emlékritmus biztosítja, és erre a ritmusra ráterül az a különös melankólia, amely betölti a cellákat a börtönben, ahol azok raboskodnak, akik ezeket a levelezőlapokat írják. Érdekes szimfóniák ezek a levelek, mindegyikben egy élet tiltakozik az ellen, hogy megfosztották a szabadságától, holott írójuk érti, miért kellett a társadalomnak így tennie, és egyet is ért a döntéssel. Ezek a szövegek nem próbálnak egy olyan játszmát kialakítani, mely szerint „mindannyian bűnösök vagyunk”; a bűnözők tudják, hogy kik ők.
A levelezőlapok többségét egy utóirat zárja: annak a jele ez, mennyire képtelen abbahagyni egy levelet az, aki nekifog írni a végtelen zártságban és magányban. Semmi nem elég, sem a szeretet, sem a szabadság, gyakran a remény sem. A kötet végén levő Utóirat az utóiratokhoz az addigi post scriptumokból válogat, s ezeket a fragmentumokat állítja össze külön verssé.
A fordítás mindig kihívás. „Dragă mamă”, kezdődik-folytatódik a levelezőlapok nagy része. A „drága anyámat” azonban a magam részéről valahogy kevésnek éreztem, ezért döntöttem az „édesanyám” megszólítás mellett: ennél szebb, bensőségesebb, fájdalmasabb invokáció nincsen. Gondot okozott aztán a börtönszleng is, mely nemcsak a romántól, hanem a magyarországi magyartól is különbözik: ott például „vamzernek” nevezik a besúgót, itt viszont „szifonnak”.
Fogadják szeretettel ezt a kötetet, mintha mindannyian szeretnének valakit, akihez nem tudnak eljutni, és ő sem önökhöz, holott minden reményükkel egymáshoz vágynak.

Demény Péter

(Az előszó kéziratát, a fordításokkal együtt, Demény Péter bocsátotta rendelkezésünkre)