(Levél Gyergyótölgyesről)

Talán némi előzményt le kellene írnom. Életem legszebb korszaka – a röpke főiskolai évek után – az első tíz év, amelyet Lelében éltem le, még ha oly félfeudális állapotok uralkodtak is.
1969 őszén (szeptember 1.) érkeztem diplomával a kezemben és szerelmi csalódással a szívemben. Mintha a világ végére érkeztem volna, se út, se villany… Csak nagyon kedves emberek.
Apukával már az első napokban megismerkedtünk. Gyönyörű, hosszú ősz volt, sár nélküli. A gyermekek mindennap elhalmoztak gyönyörű, nagy szemű szőlővel, szóval mindannyian meghódítottak. Fiatalos lelkesedéssel kezdtem tanítani, tele hittel és annak a tudatával: nincs szebb a tanári pályánál!
Ma is, mindenek ellenére, bár fáj, hogy idáig jutottam, hogy mindjárt hangom is alig van, hogy mindjárt a kórházak állandó lakója leszek, fáj, hogy nem taníthatok. Van időm az életem sorsfordulóin elmélkedni. De nem akarok itt megrekedni. Ezért írok le mindent: dokumentumnak. „Az okos más kárán tanul” – íme a frappáns népi bölcsesség.
Ez a korszak, az 1970—80-as évek: a tökéletes boldogság korszaka.
Ez alatt a tíz év alatt három gyermeknek adtam életet, 70-ben egy fiú, 71-ben egy lány, és 77-ben Neked, plusz a tanári hivatás kitöltötte az életem. Boldog voltam. Szinte éjjel is dolgoztam, mert minden helyzetben meg akartam felelni.
Leghamarabb az 1980-96–ig tartó korszakot kell leírnom, mert hátha a nagy végzet sürget, meg egy-két nagy Ember:
”Írj le mindent, dokumentumnak”! (Gúzs Imre író, Szatmár)
Joguk van a megmaradt két gyermekemnek megismerni szüleik küzdelmes életét, és talán jobban megértik, miért nem tudtuk és tudjuk anyagiakban is jobban segíteni őket. De ők azért ezt tudják, érzik, és nem ringatják magukat álmokba, s azt is tudják, nem az anyagiakban van a lényeg.
Édesem, jó kezelést kapok, a Doktornő nagyon kedves (Incze), tudok írni, sietve és sokat.
Édesem!
Látogatóim voltak, édesanyám és a nővérem, a keresztlányom a férjével, kocsival meglátogattak. Édesanyám a 76 évével, aggodalommal a szívében, és azzal a vággyal, hogy újra eljöhessen Hozzád, a sírodhoz is ősszel. Ó, milyen szeretettel főzött rád a csehi lakrészünkben, ott volt a legboldogabb, legfüggetlenebb, érezte, hogy szükség van rá, ő a „dédi”, nevelte az első dédunokáját is Sepsiszentgyörgyön egy évig. Ó, mennyit kibír egy anya, ha szeret! Regényt kellene róla is írnom. Ő a megtestesült jóság + Bezárt Skatulya …
Ő is „ az örök élet szolgálatosa” (Gúzs Imre )
Jó lenne a lelke mélyére látni, s leírni élete tanulságait. Nincs annyi szó, amellyel az érte érzett hálám és szeretetem le lehetne írni. A nővérem ölelését is még érzem… Lásd, Öcsikém, azért kell mindenáron élnem, hogy ha már én nem tudok segíteni, legalább újabb bánatot ne okozzak szeretteimnek.
Az ágyban írok, már furcsán néznek a többi betegek, vajon ki ez, mi a francot ír? Egy újabb Napóleon? Az itteni emberek fejében furcsa gondolatok forognak ám! Ide kellene jöjjenek újságírók, itt nem kell a témát vadászni, mert a riportalany annyit beszél, hogy már csak annak örülsz, ha végre bealtatják, és csend lesz… hogy egye(sek ) többesjel nélkül – én – tudjak írni. Itt amennyi a beteg, annyiféle dráma. Szerintem hasznos lenne ilyen helyre ellátogatni. A civilkontroll teljes hiánya itt ez.
Láttam a legsúlyosabb betegeket, cafatokban lóg le róluk a ruha, senkinek nem kellenek már, a hozzátartozóiknak sem… Nekik nem jut a rengeteg külföldi segélyből? Vagy minek élnek egyáltalán? Vagy én vagyok inhumánus? Nem hagynám szenvedni az ilyeneket. Az államnak is teher, pénzkiadás. Szakadt meg a lelkem, amikor láttam őket. Most is behallatszik a teljesen őrültek ordítása. Nem is tudom most folytatni…

(Gyergyótölgyes,1996. júl.27. )