Mail-interjú Nászta Katalinnal

* Kedves felkérés érkezett Cseke Gabitól, hogy készítsek interjút veled a számítógépes rajzaidról. Mert azok jók. Én pedig állítólag jól kérdezek… Lehet?

Legyen.

* Kissé zavarban vagyok, hiszen én színésznőnek tudlak… „Színésznő, Szentgyörgy”, ezt dobja ki az agyam. Mesélj azokról az évekről, számodra nem az a meghatározó alap? Mi volt a legkedvesebb szereped?

Miţa Baston a D’ale carnavalului-ból, (magyarul Farsang), Zoe az O scrisoare pierdută-ból (Elveszett levél) és Puck a Szentivánéji álomból. Pergő, lármás, megcsalt szerető, imádnivalóan féltékeny és naivan bosszút állni akaró nőszemély Miţa, amilyen én nem voltam. Jó volt a bőrébe bújni. Zoét is szerettem, amilyen bestia szépasszony volt, ahogy csűrte-csavarta, az ujjai között forgatta az ostoba férfiakat, de majdnem rajtavesztett Caţavencuval…

Benne azon képedtem el, hogy tud ilyen gátlástalanul manipulálni. Akkor éreztem meg először a hatalmat, amit egy nő gyakorolhat helyzetek fölött, ha elég rafinált. Érdekes, izgalmas kirándulások voltak a női lelkek országában… Puck, hát ő volt a szerelmem, kedves gazfickó, se nem fiú, se nem lány, egy vidám rosszindulat nélkül gonoszkodó manó… Kiélhettem minden mozoghatnékom, ami bennem rekedt a hosszú évek alatt. Táncoltam, tornásztam, varázsoltam. Mi kell ennél több egy tündérmanónak, meg egy színészpalántának? Már középiskolában szerepeltettek sportversenyek végén. Akkor még kézzel számolták ki az eredményeket, s valamivel ki kellett tölteni az időt… Kati, fă ceva amuzant – mondta Bindea Anica, a tornatanárnőm, s nekem nem kellett kétszer mondani. Előadtam a talajgyakorlatomat groteszk formában. A közönségnek tetszett. Az alap ez volt – már akkor „felléptem”. Nem voltam jókislány, elég rendetlen is lehettem, mindig kilógtam a sorból, mindenkinek volt pld. fehér öv a derekán, hajpánt a fején, rólam mindig lemaradt. De jól tornásztam, élvonalbelinek számítottam. Nyertem országos díjat, tartományit is nem egyet. ’69-ben érettségiztem. Ezután jött a színi… majd Sepsiszentgyörgy.

* Aztán Szentgyörgy elmaradt, s lett a távozásból Dunántúl, úgy „olvasom”, hogy ott jól érzed magad…

Most már egészen jól. Nyugdíjasnak kell lenni hozzá! Meg sok barátnak! De vicc nélkül, a kezdeti nehézségek után nekem – annak ellenére, hogy sajnálnivaló bolondnak tartottak, mert lemondtam a színházról – az életem kerek volt. Nem ismétlem magam, már sokszor elmeséltem, s amit nem, majd megírom egy nagy könyvben… egyszer. Vagy nem. Nem tudom még. Belekezdtem, sokmindent már megírtam, de egy Puck-szerű manó mindig megakaszt ?!

* Színház mégis a mindennapod – könyvben gyűjtötted össze, amit tulajdonképpen nem lehet, illetve annak csak az emlékét, gyakorta közölsz színházi témáról a Káféban…

Úgy teszek, mintha tudnék valamit. De nem teszem magam, tényleg tudok, az a nehéz, úgy adni tovább, hogy ne tűnjön tudálékoskodásnak. Az írást is akkor szoktam befejezni, mikor elfáradok saját magamtól. Haj, pedig mennyi mindenre lennél még képes! – mondja bennem a másik Kati. De az egyiknek többet ér a békesség. Ha végignézek az ember történelmén, mindenkinek beletörött a bicskája ”renoválás” közben. A világgal nem lehet kikezdeni, csak lehagyni. Olyan sokszor bosszankodom a jelenen, és mindannyiszor azzal alszom el, hogy úgysem tudok tenni érte semmit. Vagy legalábbis nagyon keveset. Még ha úgy is tűnik. De egyet mégis: nem állok bele. Nem muszáj. Olyan vagyok, mint aki úgy úszik, hogy nem lesz vizes. Ez abszurdum – pedig mégis így érzem magam. Kétlakiság. A színház pedig ennek remek, szinte tökéletes kifejezője. Nincs is ennél komplexebb művészet. Benne vagy mellette, színészként, vagy kritikusként, rendezőként vagy nézőként – drukkerek vagyunk, mint a fociban. Csak ez sokkal több annál. Ha arra gondolok, hogy holnap, lehet, már nem leszek az élők sorában itt a földön, utolér egy sürgetésféle, hogy sietnem kell… De mivel annyira nem látom a változás lehetőségét, nincs sok kedvem hozzá. Majd valaki megírja, s az majd kiegészíti, amit én akartam. Mert én nem akarok egyebet, mint az Isten. Istennek pedig sok emberrel más terve van, amit nem tudhatok. De a kegyelméből nem akarok kiesni senki kedvéért. Magyarra fordítva: állandóan vitáznom kellene a mával, de süket fülekre találok. Néha én magam is megsüketülök ettől, mert ragadós… Tudom, hogy sziszifuszi munka minden jobbító kísérlet. Csak hárítani tudsz, amíg még… Kiabálhatsz, hogy fullad a gyerek, de nem látják, nem hiszik, nem akarnak odanézni. És hát még lehet, hogy sokáig nem is fullad meg. Az ember így hetven felé már lehet bölcs(ebb). Én mindenesetre úgy érzem magam, mint aki kapott még egy esélyt arra, hogy kifejezze azt, amit eddig különböző okok miatt nem tudott. És most jönne egy szép költői rész ide, amit kihagyok. Majd megírom külön. Mert ha bevallja az ember, ha nem – mindig önmagát keresi a másikban. És ha őszinte és önzetlenül kíváncsi fülre akad, boldogan kitárulkozik, aminek általában hasraesés a vége.

*A Káfé kedves ismerősöd lett, verseid közlöd ott, majdhogynem versnaplót vezetsz…

A Káfé az otthonom lett, – Cseke Gabinak köszönhetően, aki nekem „csak” Gábor, – ahonnan időnként megszököm – mint a kamasz is otthonról, mikor nem ért egyet, elege van, vagy csak egyszerűen friss levegőre van szüksége. Beleszerettem abba a határoknélküli szférába, amit jelent. Hogy otthonom lehet itthon. És a világ három sarkából tartják a pillérei. Ehhez még el sem kell utaznom. Ismerem a nyelvet – ha a tájszólást nem is mindig. Gondolok itt a Svédbe mentett brassói vagy a Kanadában veszteglő bukaresti vagy a csíkivá hegyesedő kolozsvári nyelvezet-gondolkodás-életfelfogásokra, stb. amit helyrajzi (de)formálódásnak is nevezhetünk. Bár mindenütt vannak rokonaim, ismerőseim, és így akár otthon is érezhetem magam köztük – az éppen aktuális szelekre hajladozást nem tudom mindig pontosan követni, ezért feljebb kell repülnöm, hogy jobban lássam az összefüggéseket. Ami nem jelent hűtlenséget, sem minőséget, csak pozitúrát a pontosabb képlátás végett. A versnaplóra reflektálva, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam, sokszor beleesem abba a hibába, hogy a virtuálisat valóságosnak érzem…

* Sokoldalú a tevékenységed, ez valami tipikusan erdélyi? Ugye, szellemi mindenesek voltunk…

Ugyan! Egyszemélyben nem tudok mindent, pld. nem énekelek, csak énekelgetek, nem játszom hangszeren, csak pengettem a gitárom és szereztem pár dalt is, de biztosan annak a nemzetiségi konglomerátumnak köszönhető sokunk sokirányú érzékeny érdeklődése, amiben éltünk. Tévedhetek is. Ha a tipikusan erdélyire gondolok, akkor az a jég hátán is megélő, a mindenhez alulról, de félelem nélkül közeledő, a kihívásokat bátran vállaló, a bukásokat bölcsen fogadó ember jelenik meg előttem…

* Rajzolsz is… Én régimódi vagyok, nem is tudom, minek nevezzem a grafikáid…

Olvastam, zavarban voltál Zsubori Ervin művészetével kapcsolatban is, amit abszolút megértek. Hozzá képest én elemista szinten fejezem ki magam rajzban, de nekem ez elég is… Különben tapasztalataim szerint is az egyszerűbb dolgok népszerűbbek. Az egeret fogom rajz közben, nem az ecsetet – ennyi. De a férjem folyton kapacitál, hogy próbáljam ki magam vásznon is…

* Mióta rajzolsz?

Mióta beleszerettem egy nálam két osztállyal feljebb járó fiúba az iskolában. Tökéletesen le tudtam rajzolni a profilját.

* S utána?

Semmi. Ahogy növögettem és nyiladozott a szemem, megragadott a képzőművészet. Mindig lázba jöttem egy műteremtől. De gyakorlatban csak ceruzával rajzolgattam rajzpapírra – magamnak. Mikor a fiaim nagyobbacskák lettek, karikatúrákat rajzoltam nekik a Zengő Ábécé mintájára, hogy megtanuljanak olvasni. De nem őriztem meg, pedig azok nagyon vagányak voltak. Még ki is adattam volna, ha nem lett volna olyan az a rendszer, amilyen volt. Most meg már nem olyan fontos. Aki látni akar, megnézhet a neten. Akkor derült ki számomra, hogy érnek valamit a rajzaim, amikor egy trollkodó a facebookon feljelentéssel, perrel fenyegetőzött, hogy lopom a rajzokat. Attól kezdve szignózom a képeim.

* Rengeteg rajzaidon a gyors mozdulat, meg a világos szín, ez fejezné ki, amit a bensődben hordasz?

Eleinte világosan elhatárolódtak bennem a művészetek. Az írás, a festészet, szobrászat, zene – mintha ezek közül csak egyhez kapna jogosítványt az ember. Később tapasztaltam, milyen sokan fejezik ki magukat többféle művészi formában. A rajzolással most barátkoztam meg újból, hogy felfedeztem – Keszthelyi György válaszolt ezirányú kérdéseimre ugyancsak a világhálón – a számítógépes grafikai lehetőségeket. És még nagyon az elején tartok. Tulajdonképpen nem vásárolok papírt, festéket – itt minden a rendelkezésemre áll. Igaz, hogy csak ebben a formátumban, de nekem ez nagyon tetszik, szórakoztat, pihentet. Bátorságot is nyertem a mai képzőművészeti alkotásokat figyelve. Azt azért nem gondolom, hogy ennyi a maximum, de mások alkotásait látva úgy vélem, nem vagyok nulla. Szeretem a kontrasztokat, a többértelműséget kifejező, első látásra absztraktnak tűnő képeket. Hatni akarok, annak rendje s módja szerint. De a végső értelmezést mindig a néző adja meg. És igen, annyi értelmezés lehet, ahányan vagyunk. Azt hiszem, sok olyan gondolatot ki lehet fejezni így, amit másként nem, vagy csak körülményesebben. Már fiatalon is sokáig képes voltam elácsorogni egy-egy absztrakt kép előtt. Jól esett belemélyedni. Mert azt azért már elég korán felfedeztem, hogy a lényeg mindig el van rejtve.

* Hogyan egyezteted a grafikákat a verssel, egyebekkel?

Ez nem az én dolgom. Felszabadító érzés különböző formákban megnyilvánulni. Ilyenkor mintha megsokszorozódnék. Megírom, amit meg kell írnom, lerajzolom, amit le kell rajzolnom, megszólalok, ha már nem bírom magamban tartani, vagy pontot teszek valaminek a végére, amit nem kívánok folytatni. Néha verssel is összekapcsolom a képeimet. Erre akkor jöttem rá, amikor mások képei nyomán megindult bennem egy vers… Sokkal több van bennünk, mint amit megmutatunk. Gazdagabbak vagyunk, mint ahogy s amivel élünk. Olyan szellemi ajándékcsomagot kaptunk, amivel szinte bármit el lehet érni. Még a Bábel tornyát is felépítettük, aminek befejezését aztán Isten akadályozta meg. Kinevetsz emiatt, de hiszek ebben. Az más kérdés, hogy mit érünk azzal, amit teszünk… Azt hiszem, a legjellemzőbb rám az a keresés, amivel magamnak szeretnék magyarázatot kapni a világban zajló történésekre, jelenségekre. Mint aki meg szeretné határozni az időben elfoglalt helyét… Mert bár nagyvonalakban tudni a véget, azért a pontos idővel senki nincs tisztában. Megragadni a pillanat erejét, igazságát – igazából ezek az alkotások vonzottak mindig. Amikor tettenérsz valamit, és azzal együtt meg is érted. Ilyenkor lehet megnyugodni. Az aha-érzés a legtöbb, amit kaphatsz, s amit úgy adhatsz, hogy nem is tudsz róla. Ehhez mankó a vers, egy novella, regény, egy rajz, egy zenemű. Ha ez elmarad – üres szócséplés, tartalmatlan kép, sekélyes szöveg, hazugul andalító zene minden.

Kérdezett: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ