Valaki hegedűből rázza
csöppenként a fáradt leveleket,
akárha búcsúzó madár
el-elhaló sóhaját –

Ősz van ismét, választhatunk,
természetesen: telet –
száz krokodilból az előírt Senkit,
mert nem mi vagyunk,
akik feltesszük a jelet,
akik számítva számolunk,
aztán koronázunk
mint felszenteltek.

Minket már rég eladtak,
valami tolvajnyelvű turkálóban,
ahol nagy karmokkal vájkáltak
a mindenkori krokodilok
s osztották maguk közt a szajrét.

Maradt a reggeli margarin
valami kenyérutánzatú betevőn,
melyet bányáink függvényében
hol fehérre, hol rozsbarnára festenek,
mert valamikor beszorultunk
fennebbezetlen abba a hegedűbe
s aztán megtörtént a VOLT,

VAN az egészen más,
mint aminek láttatni akarják,
LESZ az örökre torz vigyort
villantó öntükör
és persze az önzetlen föld,
mely válogatás nélkül
elnyel mindenkit egyszer,
mint sós könnycseppet,
melyet a krokodilok ejtenek
lakmározás közben.