Középkorú, taplósapkás ember érkezett, hátán ormótlan nagy batyuval, és fapapucsokat szeretett volna árusítani. Ki is rakta őket méret szerint a híd gyalogjárójára, ő pedig föl-alá sétálgatott mellettük. De hát ez itt nem ment. Jóformán kinevették. A meredek oldalakon, a hullámzó ösvényeken, köves utakon, udvarokon, púposra döngölt nyári konyhákban fapapucsnak nem sok hasznát vehették. Talán a súrolt padlójú, rongyszőnyeges szobát körbe lehetett volna járni vele. De arra meg minek, ha már megszokták mezítláb.
Az a taplósapkás ember is, a híd gyalogjáróján sétálgatva hamar rájött, ez nem az ő területe, nem éppen neki való hely, itt nem fog komoly boltot csinálni; marad a papucsaival. Marad? No nem. Holnap majd odébbáll velük. Persze, mindezért egy kicsit a divat is hibás: mennyi tetszetős, de hasznavehetetlen holmi került már ide a köves hegyoldalak közé, s most ott szagosodnak szekrények mélyén, pitvarokban dohosodnak vén ládák fenekén.
Visszacsomagolta hát papucsait a batyuba, hátára vette, s elsétált a moziterem felé. Az estéi mindig szabadok voltak. A moziteremben a vetítővászon előtt sorakozó padok jobbára üresek voltak, a nézők egy része a terem sarkában gubbasztó sakkozókat állta körül. Megszokták: előadás előtt már órákkal gyülekeznek.
A dobogón letépett pedálú, kicsi harmónium állt, fehér terítővel, egy pohárral és egy kancsó vízzel. A vízből egy furulyázó törpe iszogatott. Törpe volt, a harmónium mellett ült egy széken, amikor felállt, kisebb lett, mint ülve. Egy kócos vörös hajú gitározó fiúnak furulyázott. Így, a nyilvánosság bevonásával gyakoroltak.
A taplósapkás ember egy darabig egymagában üldögélt, a furulyát s a gitárszót hallgatta. Később egy nagydarab fehér asszonyban megsejtette a társtalan várakozót, s melléje telepedett. Erről a moziteremről beszélgettek, ahova heti négy alkalommal el lehet jönni szórakozni. Az asszonyt Olgának hívták, elmondta, hogy a törpe nem idevalósi, csak átjár csütörtökön és szombaton, amikor korábban nyit a terem. Egyébként ő sem idevalósi, csak itt özvegyült meg. – Tudja, az Olga errefelé nem valami kedvelt név. – Na és – mondta az ember –, engem meg Edének hívnak.
Hat óra elmúlt, s az Olga nevű asszony gyanakodni kezdett, hogy az előadás elmarad. Ha a hatórás busszal nem érkezik meg a gépész, aligha érdemes várni. De számít ez? Végtére is zeneszó mellett töltik az időt.
„Sztyepa visszatér” – ez lett volna a film, amit vetítenek. A cím fölött valami bundás állat kopott képe volt látható. Talán épp az volt Sztyepa. Ez nem derült ki, a mozigépész aznap nem érkezett meg.
A fapapucsos ember nemigen beszélt magáról, a papucsairól. Nem is lett volna értelme, mindenki tudta róla, kicsoda: egy fapapuccsal foglalkozó egyén. Az asszony azt mondta, ha már későre jár, kiadhat neki egy fekvőhelyet. Ne érje úton az éjszaka. A papucsárus ember megköszönte a szívességét. Mondta, rendszerint nem számol előre azzal, hol tölti éjszakáit, de ebből eddig még nem adódott semmi kellemetlensége. Megszokta ezt az örökös vándorlást.
Távozásakor, tehát már reggel, amikor batyujával a hátán készen állt az indulásra, megajándékozta az Olga nevű asszonyt egy pár fapapuccsal. Az asszony elfogadta, és kissé zavartan mesélte sebtében, hogy már tegnap nagyon tetszettek neki ezek a holmik, amikor csak úgy közömbösen végigsétált a hídon. Már-már vett is volna magának egy párat. De ő itt jövevényszámba megy, jobb, ha nem kezdeményez semmit.
– Persze – mondta a vándorárus –, értem. Nyugodjon meg, köztünk marad.

Forrás: Vissza a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Digitális Irodalmi Akadémia