Egy fiatalembernek megmondták, ha tíz perc alatt el tud adni egy golyóstollat és egy füzetet (ötven lap, kockás), akkor fel van véve. A tulajdonos természetesen nem hagyta, hogy ő ütögesse be a számot, mert akkor a vonal túlsó végén esetleg anya jelentkezik, aki egyből átlátja a helyzetet, és nem tíz, hanem hárompercnyi „rábeszélés” után kötélnek áll, azzal megvan a vevő. Vagy a kistesó, a menyasszony, mindegy. A cégnél nem azzal kezdték, hogy mutassa, fiam, a végzettségét igazoló iratokat. Á, szóval több is van, ez már döfi! Isten hozta kicsiny, de egészséges, és a csoporttréningeken acélosra edződött közösségünkben!… Hát ez egyáltalán nem így volt, mondja az illető, a tulajdonos maga ütögette be a számokat, a kilencből nyolcat, az utolsót nekem hagyta. Tisztességes volt, mert ha ő nem hagyta, hogy én hívjak a mobilon, akkor ő is semleges kellett maradjon.
– És mi lett a hívásból?
– Azt még nem is mondtam, hogy hármat engedélyezett. Mert ugyebár, mi történik, ha történetesen egy írástudatlant hívok (állítólag több van széles e hazában, mint gondolnánk), vagy egy vak ember jelentkezik, aki érthető okokból soha nem lesz a vevőm. Az első hívás valóban elment, hadd ne részletezzem, miért. A másodiknál már a kicsengés utáni pillanatban tudtam, én leszek a nyerő. Megérzés dolga. Jó napot, ez és ez vagyok, egyetlen ügyben keresem, ami számomra tényleg ügy, nekem elhiheti, vegyen meg egy valódi füzetet és egy valódi golyóstollat.
– Miért, van hamis is?
– Manapság minden hamis, ezt is tudjuk. A nagy márkaként eladott ruha, a nyugat-európai élelemként vagy mosószerként eladott áru, a kimondott szó a politikában, a magánéletben, de erről majd máskor. Nyomultam tovább, diszkréten, de mint az illedelmes kullancs, lerázhatatlanul: már csak ez hiányzik uraságodnak a teljes boldogsághoz!
– Mármint egy irka meg egy piksznek mondott valami?
– Pontosan.
– Ez azért túlzás, válaszolta kis töprengés után az ismeretlen, de van benne igazság. Manapság edénykészlettel, szőnyeggel, rézből kalapált aranygyűrűkkel szokás házalni. Vagy hogy megütötte a főnyereményt, tata, a sorsoláson, vegyen nekem száz euróra feltöltőkártyát. S a baleset is jól eladható, hogy pénz kell elsimítani az ügyet.
– Kedves uram, én nem vagyok csaló, és maga azt fogja kapni, amit én most fölajánlottam. Szabad kérdeznem, mivel foglalkozik?
– Írok, úgyhogy ajánlata nem ellenszenves.
– Hadd maradjak szerény. Uraságodat ma a védangyala látogatta meg személyemben, ugyanis ezzel a fölöttébb egyszerű füzettel meg tollal máris útját egyengetem a világirodalom, és miért ne, a Nobel-díj felé. Azzal, hogy kezébe adom e két eszközt (ami jóval több, mint amit általában eszköznek mondanak), egyben megadtam a lehetőséget, hogy túlszárnyalja magát Petőfit. Hogy jobban írjon, többet, mint Jókai és Mikszáth együttvéve.
A zseniális üzletkötőt minden további nélkül fölvették, a tulaj azt is elárulta, miért: mert úgy mondott valótlant, hogy nem hazudott a vásárlónak, ráadásul rokonszenves volt az a fordulat, hogy csak rajta áll, és lepipálja a klasszikusokat. Ami azért mégsem fog sikerülni, ördög tudja, miért.