beatlest hallgatok. kínai csokit rágcsálok. olvasok egy kanadai versantológiát. majd
írok a gépemen. nem érzékelem a szívverésemet. nem tudom saját agyam.
izmos póklábak nem bújnak elő a bútoraim alól. vizenyős
lencséjű aranyozott rámájú szemüvegem az asztal kristálylapján.
a csoki sztaniolcsomagolása hiába törekszik reálisan tükrözni a komplikált külső világot,
hisz olyan gyűrött a
tükre
mint ama praxiológus arca akit a kedvese elhagyott.
béke van, béke és realizmus, és én mégsem akarok megnősülni semmiképp.
túlságosan dühödt az oblomovizmusom. a kanadai
versantológia különbnél különb látomásokat próbál belémsulykolni
ravaszul mint egy languszta, na de az oblomovizmusom
azt mondja nekem: zakariás
hé zakariás, ne higgy ezeknek, ne hallgass a szavukra, ne másold ezeket. belevisznek
a tűzbe, földrengésbe, jesszusom, még a fajfenntartásba is,
hallod, zakariás, a fajfenntartásba, képzeld csak el, ezek téged indigón akarnak lekopírozni,
te aranyszín környezetben megbúvó békés tanya
valaha volt kis falánk emberkölyök aki az anyagcsere lépcsején emelkedvén nap mint nap, eljutsz lassan
a kiserkedt bajszú észlény-ifjúkoron át a férfikori kopaszságig majd a fatörzsszerű múmiakorig végül
igen, ez a fajfenntartás, mikor napnál világosabb, hogy európának… ránk kellene
függesztenie szemét, a versantológia
a kinti ködöt nem oszlathatja szét, mert november van
és én valamely combcsont hosszában végighordozott tükör vagyok.
megnősüljek-e? vásároljak-e kocsit, lakást? netán még feleséget is? nemzzek-e gyereket?
igen, igen! válaszolja nekem a beatles-zene, ha jól értelmezem.
végtelenül boldog leszel majd öregkorodban. nem john
hát szegény paul mintha lelki szemeimmel látnám ahogy lovagolnak majd rajta az unokák. Ő
is a valóságot
akarja tükrözni, amint lefittyedt szemhéja alól pislog, gyí, jude, tudod te jobban is, gyí, linda
tudod te jobban is, gyerünk felség a szeretet nem hal meg sosem. hát
john lennon, he dead. az én oblomovizmusom
túlságosan is dühödt. a szobámban ülök. kínai csokit rágcsálok.
kanadai versantológiát olvasok. írok a gépemen.
ott kinn a köd és a köd belép a bukaresti bárokba, egy szabad szék karjára hajítja a
bekecsét és rendel valamit,
mindenik bárban más és más a rendelés: uzo, vodka, mentacukor,
glutamin, benzol. a köd a bukaresti bárokban egészen a gitárig hatol
miként a bee-gee-rajongók a koncertteremben. a köd
egy üveg kékszesszel a zsebében az északi pályaudvar csomagmegőrző fiókjai körül matat
vagy szétvetett lábakkal rohan a 24-es villamos sínein
a köd olyképpen borítja be a balta alba negyedet, mint a chomolungma oldalait nepál felé –
a serpák belépnek az élelmiszerboltokba, nagyáruházakba, cukrászdákba –
az arcán oxigénmaszkot hord a köd, egész teherautókat vontat maga után, a rakterük
oxigénpalackokkal megpakolva
acetilénpalackokkal, a köd egymásbahegeszti
bukarest város összes lakóinak valamennyi szemét, valamennyi orrát, valamennyi hasát
mígnem, ledöntve az épületeket, átgurul a városon egy többkilométeres átmérőjű
embertestekből gyúrt gömbtömeg
a ködnek ködfogai nőnek, ezeket a köderkélyekbe beletöri, a sárga gépkocsifényekbe
beleragadnak
úgyhogy csupán a köd üres, fogatlan, rózsaszín ínye
vigyorog be az ablakomon. megnősüljek-e?
nemzzek-e gyereket? és egyszer a jövőben felidézem majd
hogyan is történt amikor majdnem felvállaltam az írói hivatást? oblomovizmusom
csokit rágcsálni késztet inkább. az eget és a speciális relativitáselméletet
a nemi kielégülés árán eladjam-e: alejandra amint az ágyterítőn fetrengve a vakkal marakodik
laura amint francescoval marakodik. pár méter belet
pár méter álomért eladni? nem, a nedves párna is
a valóságot akarja tükrözni. a lucskos lepedő is
tükör szeretne lenni. valaha én is még szerelmes verseket írtam, de ez akkor volt amikor
behálózott volt engem is egy bizonyos némber:
akinek összehúzottlábú pók szunnyadt az agya helyén, olyan egykilogramm súlyú
izom helyett a csontjaira pedig sav tapadt. jórészt már elfeledtem.

kazettát cserélek. a csokiból letörök még egy kávészín négyszöget. boldog vagyok. csapom a gépemet.
egy kanadai versantológiát olvastam egész reggel. kénytelen leszek
kétszobás lakást bérelni már, hiszen kopogtat az én ajtómon is az érettkor
kitalálod-e hogy kicsoda az aki kinyitja az ajtót? a köd. kis konyhai köténykében.
a köd, a nagyszemű. a könnyű pongyola szövetén áttűnő mellekkel.
ha saját házad van az egészen más. érettkorú lettél. a köd
tükröt tart eléd: borotválatlan az arcod, te nyomorult,
megint későn jössz haza, szerencsétlen. és aztán bezsúfolódsz majd
a kamránál is szűkebb lakásba, ahol csak úgy fértek,
ha összelapultok, ha megölelitek egymást, ha ugyanazt a teret töltitek ki egyazon időben
mint de kooning nőalakjai. a státusz és a kocsi
és a kölykek és az erkölcs és a híresség és a kalap és a tévé és a sajtó és az egyre
fogyatkozó szavak, egyre kevesebb vonal a képernyőn, a fényképpapír
egyre nagyobb szemcsékkel. az írószövetség nagydíja hetvenévesen
80 éves korban: a nagy boncolás. száz év múlva:
a nagy személyiség centenáriuma. a genetikai mutációk háromszáz év elteltével. Négyezer
évre rá: a halhatatlanság
az idő visszafordíthatósága és a halottak feltámadása úgy tízezer év múlva. ha majd letelik százezer év
az alkotóval való fúzió. akkor láss aztán vidámságot.
akkor láss aztán cirkuszt. az oblomovizmusom azonban
arra késztet hogy ne lássak az orrom hosszánál tovább. november vége van
és itt benn a szobában olyan kellemes…kínai csokit majszolok
beatles-zene szól, olvasok
egy kanadai versantológiát. a teljes jövő csupa köd.
és drága john barátom fogj egy mindent leromboló oktávot she said she said
és a revolver úgy forog mint semmi más, vajon mi lenne képes megállítani?
a termonukleáris reakció csak még jobban forgatná, és a fekete forró cseppben
ott tükröződne a mi nagyhasú világunk. nem érzékelem a szívverésemet.
nem tudom saját agyam. nem ismerek önmagamra. így összekuporodva a heverőn
nem óhajtom azt sem hogy valaki bekopogjon az ajtón.*
nem szeretném ha letartóztatnának holmi őrmesteri rangban feszítő hormonok. hogy nemzzek gyereket?
odakinn béke és realizmus van. megnősüljek-e? vajon hogy az ördögben néznék ki
rendelésre szabott öltönyben egy szégyenkező csajjal oldalamon?
călin, a vőlegény? és körben az én parasztrokonságom naptól veres tarkóikkal
és az alkalomhoz illő fémszálas foszforeszkáló gála-szvetterben. és az ő parasztrokonsága naptól veres tarkóikkal és az alkalomhoz illő fémszálas foszforeszkáló gála-szvetterben. dada és esküvői koszorú.

ensor intrikája. és a házastársak pletykái a tanáriban.
és a fogorvosnál felrakják a próbatömést. tejért és kenyérért menni reggel.
délután moziba este a tévé és éjszaka az ágyban.
és aztán jön a gólya. (máskülönben a szó románban dák eredetű),
és kesarion breb és majdnem hogy nana moscouri. és melyik szót ejti ki előbb: apa, anyavagy papi? jaj, íjjá, anyu,
íjjá – mit írjon anyu? – ed lót med ed ajót! igen, a fajfenntartás
fajfenntartás mindenfajta fogamzásgátló mellőzésével , mikor jól látjuk hogy európa…

…hát a szerelem?
szerelem?! úgy tűnik mindenki azt hiszi hogy lusta vagyok,
de én nem bánom, azt hiszem mind bolondok (john). a szerelem
egy comb hosszában végighordozott tükör.
john robert colombo amint a királyok, császárok és pápák megrendelésére
végzett kalkulusai végén (263, 4 520, ezer és nem tudom hány) arra az eredményre jut
hogy nincsen szerelem. de egyáltalán lehetséges-e
szerelem ott ahol a ködök köde honol? a ködben amely behatol a telefonpalota forgóajtaján
és százezer címre küldözgeti szét a leveleket és postalapokat
és cérnával összekötözött csomagokat, úgyhogy a degesz zsákokkal túlterhelt
postarepülők mind az óceánba potyognak és a cápák csodálkozva olvassák a
következő érthetetlen formulákat:
„csókollak”, „szeretettel”, „minden jót” ?
a ködben amely mind összegyűjti a balkonokra kiteregetett fehérneműt, egymáshoz fércelve
az egyes ruhadarabokat, hogy bugyik és majók habfüzére koszorúzza az eget?
a ködben amely mint egy túrórudit befalja bukarestet?
a fehér ködben, a fehér világban ahol bizonyos drótkirály az úr?
az írógépbetűk ködében az összetekeredett íróasztalokon?
különben minderről fogalmam sincs. oblomovizmusom
miatt verem az írógépet, ahelyett hogy kocsit vezetnék. csokit rágcsálok
ahelyett hogy gyereket nemzenék. rettegek az élettől, érettségem
sarokba szorít. hova az ördögbe szaladjak? kit vegyek feleségül?
amikor annyira kellemes itt a szobában, egy ilyen napon, amikor munkába se kell menni
amikor az élet nem hasogatja az izületeimet…
beatlest hallgatok. kínai csokit rágcsálok. olvasok egy kanadai versantológiát.
írok a gépemen. nem érzékelem a szívverésemet. nem tudom saját agyam.
béke van, béke és realizmus.
tükör vagyok amelyet valaki végighordoz egy másik tükör előtt.
—————————
*Eminescu-adaptáció: „N-ai vrea ca nime-n uşa ta să bată.” (Sonete, 1.) (a ford. jegyzete)
(in: Mircea Cărtărescu: Plurivers, 2. köt., 171.)

Bartha György fordítása