A világ érdeklődése a Szörny iránt 1969-ben tetőzött, s ebben a sajtóvisszhang nagy szerepet játszott. Az év végén az Encyclopedia Britannica közölte, hogy a Loch Ness-i jelenség ama tízes listára került, melyet az információéhes olvasók kérdései alapján rangsoroltak. Az expedíciók hangészleléseit más megfigyelések is alátámasztották. A maga nemében valamennyi észlelés érdekes és fölkeltette a kalandéhes érdeklődők figyelmét, de a közfigyelem leple alatt megjelentek a zavarosban halászók is – a hamisítók. A kérdéskört ismertető könyv ezekről is kötelességének érzi szólni a tudományos tisztánlátás érdekében – annak ellenére, hogy többen azt sugallták a szerzőnek, hogy mellőzze a negatív előjelű információkat. Nicholas Withchell ellenállt a kísértésnek, mivel – ahogy kifejtette – „amíg élesen el nem különítjük a megbízható és a kétes értékű bizonyítékokat, addig kevés az esély arra, hogy a tudósvilág és általában a világ hinni fog az előbbiekben és el is fogadja őket. A hamis képek rosszindulatú gyanú árnyékát vetítik a valódiakra is; általuk zavarossá válhatnak, hitelüket veszthetik azok az igaz beszámolók is, amelyek elfogadtatásáért oly sokan, oly hosszú időn keresztül harcoltak…”
Az első hamisítványok egyikének története a következőképpen zajlott le:
„1959. október 2-án a Sunday Express jelentette, hogy egy huszonhatéves gatesheadi tűzoltó, Peter O’Connor az Északi Természetbúvár Szövetség hatvan tagjával együtt expedíciót tervez. A lap azt írta: »A vadászok két darab, kenura szerelt Bren puskával, szigonypuskákkal és víz alatti dárdavetőkkel szerelkeznek fel. O’Connor azt mondta: — Még az is lehet, hogy bombát fogunk használni. Én viszem a machete-tőrömet is… ha szerencsénk lesz, elég lesz egyetlenegyszer tűz alá venni.«
A hatóságok villámgyorsan tudomására hozták O’Connor úrnak, mit csináljon a Bren puskáival meg a bombájával, s az expedíciót elhalasztották. A rákövetkező év májusában azonban — miután hiába folyamodott segítségért az oxfordi és a cambridge-i egyetemekhez — O’Connor úr másodmagával mégiscsak elment a tóhoz, és néhány napra Foyers közelében ütött tábort. Később azt állította, hogy május 27-én reggel 6.30 tájban huszonöt yard távolságból lefényképezte az egyik állatot, miközben ő derékig merült a tóba.
A fénykép valóban lenyűgöző. Egy nagy, gömbölyded testet ábrázol, amely O’Connor úr egyik becslése szerint tizenhat láb hosszúságú, elöl meg egy henger alakú tárgy áll ki a vízből, s O’Connor úr úgy vélte, ez nem lehet más, mint a fej és a nyak. A New Scientist magazin 1969 január 23-i számában Dr. Maurice Burton, aki komoly érdeklődést tanúsított a képek iránt, s 1959-ben találkozott is O’Connorral, így írt:
»A parton (ahonnan állítása szerint két héttel korábban O’Connor úr a fényképeket készítette) megtaláltam három nagy polietilén tasak maradványait, valamint egy botot és zsineget, amellyel az ugyancsak a helyszínen található, kb. kilenc hüvelyk átmérőjű köveket kötözhették össze; ezek együtt kísértetiesen hasonlíthattak O’Connor szörnyetegének nyakára és fejére. Az ekkor készült fénykép, amely egy kitömött, kövekkel megrakott, bottal kitámasztott polietilén tasakot ábrázol, egyetlen fontos részletében sem tér el O’Connorétól.«
Meglepő, hogy noha a kép napkelte után két órával készült a vízszint magasságában, semmiféle háttér nem látható rajta, csak feketeség. O’Connor úr történetei, amelyeket a képpel együtt rengeteg helyen közöltek, annyi ellentmondást tartalmaznak, hogy nem lenne bölcs dolog, ha ezt a képet hitelesnek fogadnánk el.”
1969 augusztusában újabb gyanús felvétel-sorozat válik népszerűvé, mely több állatot ábrázol, amelyek v égső soron egy vízből kiálló olajtartályra emlékeztetnek. Szakértők bizonyítani tudták a képhamisítás tényét, bár készítőjük nem járult hozzá. Persze, a bulvársajtó bőven élt velük, Frank Scarle pedig, készítőjük komoly pénzösszegeket szabott meg közlési díj fejében – a világsajtónak. Amely szerencsére nem dőlt be az arcátlan kihívásnak.

(Folytatjuk)