Hej, azok a katonaévek! Talán nem ártana róluk is megemlékeznem néhány oldal erejéig. Tessék, nem kérnek belőlük? Rendben, belátom. Ugyan kit izgat egy lerágott csont, merthogy az lenne, nem vitás. Másrészt mennyire aktuális egy ilyen téma az általános és teljes leszerelés korában? Bocsánat, de most miért somolyognak? Egyébként tudják, mit? Somolyogjanak csak, hölgyeim és uraim, én akkor is megírom, ami kikívánkozik belőlem. Legfeljebb majd be­vágom ezt a pár sort is a fiókba. Vagy valamelyik irodalmi portálba, melyek közt csupán az a különbség, hogy az előbbiben időtlen időkig lapulhat egy-két mestermű (hál’ istennek, férc­mű is, de ezt most ne részletezzük), míg az utóbbiban az üzemeltető kedvétől vagy pénztárcájától függően dalolhatnak a pacsirták. Utána, kampec, mehetnek Kukutyinba zabot hegyezni. Felemelő jövőkép, nemdebár? Csupán az nem fér a fejembe, miért ugranak mégis azonnal még töb­ben a kiesők helyére?
Visszatérve a lényegre ugorjunk egyet mi is az 1962–67-es évekbe. Színhely: Marosvásárhely, a székelyek fővárosa. Akkoriban a vásárhelyi főiskolán román–magyar szakon hallgattam. Nem mintha nem lett volna, mit mondanom, de beszélni csak ezüst, hallgatni viszont arany, így logikus, hogy inkább az utóbbit választom. Amúgy hallgatott itt az egész országban mindenki (ha nem is úgy, mint a felsőfokú hallgatók), elsősorban, ha a felejthetetlen emlékű Gheorghiu-Dej vagy Ion Gheorghe Maureri elvtársak tiszteltek meg beszédeikkel bennünket. Erre az időre még az altiszti akadémián is, valaha kadetiskolának nevezték, felfüggesztették az okítást, és csak őket lehetett hallgatni. Érdekes, később ugyanez a modell működött a Ceau­șescu-érában is, és még állítsa valaki, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát.
A katonai katedrát a vásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem fogadta keblére. Talán nem véletlenül, miután már azelőtt is Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapród Iskola néven mű­ködött. Idejártunk egy héten egyszer, ha jól emlékszem, hétfőnként, katonásdit játszani. Mindenesetre senki sem vette komolyan, pontosabban egy társunkat kivéve, aki ki-kinyitotta a száját időnként. El is tűnt a pedáról meg akadémiáról is csakhamar. Elzúgott, vagy netalán bevarr­ták a secusokii? – kérdezgettük egymást közt.
– Egyszerű: rekrutáltuk a társukat – világosított fel végül Petru Petre, egy nyalka, vékony bajszú locotenentiii –, vagyis hajszálra az történt, amit annyiszor eldaráltam maguknak: aki nem ve­szi komolyan a kiképzést, az máris pakolhat, és folytathatja tanulmányait a seregben – pödörte meg bajszát kárörvendően.
Aha, eszerint pedzette, mit jelenthetett számunkra igazán a katonaság. Hogy valóban rekru­tálták, vagy csak ijesztgetett, nem tudom, de hatott, és attól fogva mindnyájan illő komolyság­gal igyekeztünk elsajátítani a hátra arcot, díszlépést, hogyan kell tisztelegni, lőni, felderíteni az ellenséget stb.
– Na látják, így kell ezt csinálni – olvadozott a hadnagyunk, aki a seregben találta meg élete értelmét.
Nos, igen, ilyen is van. Ismertem egyszer egy alakot, akinek az volt a becsvágya, hogy megértse, mit ugat a kutyája. El is kezdte studírozni, és csakhamar tökéletesen kommunikált Mor­zsival, állította ő. Még egy szótárat is összeállított, és ezzel ő is megtalálta élete értelmét. Egye­dül az bántotta, hogy ezt a zseniális alkotást senki sem akarja kiadni. Egy másik megszállott Niccolò Machiavelliért rajongott, míg egy scornicesti-i cipészinas a leendő román Sztálin szerepében tetszelgett.
– Micsoda nonszensz ez a sok balra át, jobbra át, díszlépés meg a többi baromság – fakadt ki a gyakorlótéren egyszer egy matematikus kolléga. – Mozgásnak mozgás, mint a tánc, ritmikus torna, de azoknak legalább van értelmük, miközben ennek… Rájöttetek már, könyörgöm, mit nyerünk azzal, ha mindezt bevágjuk?
– Lúdtalpat – nyerített fel valaki.
– Plecsnit – élcelődött egy Gianni Morandira hasonlító zene szakos hallgató:
Most szép lenni katonának,
Mert Gyorgyú Dézsnek verbuválnak,
Gyorgyú Dézs nem lett volna,
Katona sem lettem volna, éljen, éljen a nemzet!
– Várjál csak, várjál, lesz ez még rosszabb is – pislantott körül elővigyázatosan egy másik kolléga, nincs-e a közelben véletlenül Petru Petre. – Majd a seregben, mert ahogy végzünk, egyből odavisznek, ugye, tudjátok.
– Miért, mit csinálnak velünk a seregben? – érdeklődött Tégla faarccal.
Neee! – mutogattam titokban a holdvilágképű spiclire, tartsák a szájukat, mert ha a hadnagy nincs is a közelben, ott van még a spiclije.
Spicli? Ja, éppen ezért becéztük négyszemközt Téglának. Abban a korszakban minden főiskolán akadt ilyen secusok által beépített téglácska, csak nem mindenkiről tudták, hogy ő is a szocializmust építi. A holdvilágképűről tudták, csak ő nem tudta, hogy mi is tudjuk, amit ő tudott.
– Ismeritek a békaugrást? – köpött ki borúsan a nem éppen optimista természetű altisztjelölt.
– Naná, még a gimiből – savanyodott el a muzsikus.
– És a pók-, rákjárást, felsikálni a padlót egy fogkefével?
– Ez sem újság, csak nem egy mai, szocialista seregben. Esetleg régen, l. Mihály király idején – kelt a katonaság védelmére a történelem szakos besúgó, mert hátha van a csoportban rajta kívül egy másik tégla is, aki majd arról referál, hogy nem cáfolta meg egy diverzáns szavait. – Igaz, ebbe Antonescu is jócskán besegített. Abban a seregben aztán nem sokat teketóriáztak, ha meg kellett fegyelmezni valakit. Egy megjegyzés, fintor, és már mehetett is a karcerbe, vagy istenesen elrakták, de akár meg is ölhették a szerencsétlen katonát.
– Brávó! – hangzott fel váratlanul a hátunk mögött. – Hadtörténelemből jeles. Meg vagyok elégedve magával. Látják, katonák? Ilyen hittel, odaadással beszél egy elkötelezett altiszti iskolás tanuló – dicsérte meg a nyalka Petru Petre, ugyanis ő bukkant fel mögöttünk.
– Vigyázz!
– Jól van, katona – veregette vállon stréber társunkat. – Ha így folytatja egyszer még hadnagy is lehet magából.
Egy pillanatra meghökkentünk, majd el kezdtünk tapsolni. De hogy nem elismerésünk jeleként, azt talán még Tégla is sejthette. Vagy mégsem? Szent Habakuk, ez a srác még bazsalyog is.
– Pihenj! – emelte fel karját az oktató. – Nem vagyunk a színházban.
Legközelebb tüzérségi ismeretekkel traktáltak. Ekkor ugrott be a matematika, ugyanis a lövedékek röppályáját kellett kiszámítani. Ajaj, matematika! Még csak ez hiányzott! Egész életemben utáltam számolni, meg is buktam mindig pótvizsgára mind az általánosban, mind a líceumban rendesen. Ezért is mentem bölcsésznek, és most tessék, itt van: kezdődik minden elölről.
– Ejnye, ejnye, Nagy elvtárs, milyen alhadnagy lesz magából, ha még egy lövedék röppályáját sem tudja kiszámítani – pirongatott meg a tüzérségi tiszt egyszer-kétszer, aztán feladta, és azontúl egyszer sem hívott ki a táblához.
Mekkora blamázs! Annyira búnak adtam ettől a fejemet, hogy szinte madarat lehetett velem fogatni.
Így telt el két esztendő, amikor egy fokkal bővült katonai ismerőseim listája: összejöttem egyik földimmel, aki a vásárhelyi lőtéren teljesített sorkatonai szolgálatot. Ő volt ugyanis a lőtér műszaki karbantartója, s mint ilyen ott is lakott egyedül, pár száz méterre a diákotthontól. El is jártam Teóhoz csaknem naponta, ha nem is lőni, tornászni, tudniillik valamikor mindketten ugyanabban a petrozsényi csapatban edzettünk. Emlékszem, abban az évben szokatlanul meleg ősz volt, a lőtér körül kukoricás, erdő, madárcsicsergés és olyan csend honolt, amilyen csak a Paradicsomban lehetett, ha ugyan egyáltalán létezett. Néha késő estig tornásztunk nappali reflektorfényben, mint a cirkuszban.
– Te – ijedeztem időnként – biztos, hogy nem ellenőrzik olykor a poligont, mert ha az őrjárat itt talál…
– Biztos, ne izgulj! Legalábbis eddig még sosem fordult elő ilyesmi.
– Fain, így akár csajokat is fogadhatsz. Mondd, hány pipit tanítottál meg lőni mostanig? – kacsintottam a szemébe.
Teofil elkomorult.
– Nana, azért odáig még nem mentem. Különben sem vagyok olyan, aki szerelem nélkül kettyint, mint az állatok.
– Bocs, csak kérdeztem, és, hm, nem unatkozol itt ilyen egyedül?
– Tévedsz, nem vagyok egyedül – vezetett egy ládához. – Odin! Odin! Ce mai faci, scum­pule?iv – szólítgatott nagy-nagy szeretettel egy sündisznót.
Ezt etette-itatta szorgalmasan mindennap, és elhatározta, ha leszerel, viszi őt is magával.
– Petrozsénybe?
– Akár.
– Ennyire szereted?
– Hát lehet egy ilyen aranyos állatot nem szeretni? Nézd meg ezt a hegyes orrocskát, ahogy néz, kíváncsiskodik!
– Oké, oké, látom, hogy bírod, de akkor miért tartod bezárva? – fintorogtam, ugyanis meglehetősen bűzlött a kicsike. – Vagy te így szoktad kimutatni, ha szeretsz valakit?
A kérdés talált, nem is igen tudott rá felelni, csak hebegett-habogott, de hogy mit, félig sem értettem. Másnap azzal fogadott, hogy szabadon engedte Odinkát.
Három nap múlva váratlanul vége szakadt a vénasszonyok nyarának, és ezzel a somos­tetői edzésnek.
– Amit azonban sehogy sem engedhetünk meg magunknak, mert úgy kiesünk a gyakorlatból, hogy a végén még egy szimpla szaltót sem merünk ugrani – jelentettem ki szilárdan, nem is indokolatlanul, tekintettel újjáéledt terveimre, melyekben az akrobatikus torna kapta volna a főszerepet. – De semmi baj, van ám nekem egy b tervem is.
– Á, hagyd a fenébe! – nyugodott a helyzetbe Teofil, aki ugyancsak szeretett tornászni, de csak úgy minden különösebb szándék, terv nélkül. – Tekintsd a dolgot afféle vakációnak, pikniknek. Szép volt, jó volt, és ennyi, utána mindenki szépen hazaballag melózni.
– Mit szólnál hozzá, ha ezután a főiskola tornatermében edzenénk?
– Mi? Hol? – hökkent meg az alacsony, kisportolt testű tűzmester. – Semmit. Először is úgysem engednének oda egy katonát, másodszor pihenjünk egyet tavaszig. Akkor újra összejövünk, és piknikezünk tovább zavartalanul odafent.
Nem győzött meg, én viszont igen, és folytattuk a tréninget a pedagógiai intézet tornatermében, amíg fel nem fedezték, kik surrannak be oda rendszeresen edzeni. Erre úgy kivágtak onnan, mint a huszonegy, kulcsra zárták az ajtót, és mi, mit is tehettünk egyebet, visszatértünk a munkánkhoz: Teofil a fegyvereihez, én meg a könyvekhez. Nem a legszebb hepiend, de annyira dráma sem, hogy világgá fussunk emiatt. Sajnos a baj ritkán jár egyedül. Alig röppent el pár hónap, amikor megtudtuk, hogy Teofil nemsokára Bukarestben fog szolgálni. Ja, katona sors: ma itt, holnap ott. Most aztán végképp lőttek például a cirkusznak, ahol nyilván felléphettünk volna egyszer valamikor, ha egy kicsivel több a szerencsénk.
Valamelyik nap Teónak dolga akadt a városban.
– Elkísérsz?
– Miért ne, az időmből kitelik.
Március. A közelgő tavasz ellenére csípős, hideg szél fújdogált.
– Mikor indultok?
Vállat vont.
– Talán holnap, jövő héten, habar n-amv – húzta összébb magán a zubbonyát.
– Jó napot! – szólította meg hirtelen egy lódenkabátos, micisapkás idegen. – Elnézést, beszélhetnék négyszemközt magával?
– Milyen ügyben?
– Azt csak magának mondhatom meg.
– Ő a barátom. Előtte nincsenek titkaim.
– De nekem vannak.
– Akkor tartsa meg magának, mi nem vagyunk rájuk kíváncsiak.
– Üzleti ügy. És sürgős, nagyon sürgős.
– Isten áldja! Volt szerencsénk!
– Várjon! – fogta meg Teofil karját erőszakosan, óvatosan körülnézett, majd felvillantott néhány bankjegyet. – Nézze mennyi lé! – Ez mind a magáé lehet, ha meg tudnánk egyezni.
Teofil megingott.
– Miről van szó?
– Majd négyszemközt kifejtem.
– Te – húztam félre a barátom –, gyanús nekem ez a figura. Láttad a szemét? Olyan furcsán csillog, és ahogy beszél… Százat teszek egy ellen, hogy rosszban sántikál.
– Én nem hinném. Rendes pók ez, csak egy picit ideges.
– Rendben, a te sefted, bár szerintem lehet akár provokáció is a dologban, és te ráadásul katona is vagy. Hadbíróság elé akarsz kerülni?
– Akar a nyavalya! – gondolta meg magát egyből Teofil. – Do szvidaniyevi – fordult az ürgé­hez. – Mi nem seftelünk idegenekkel és főleg utcán, tisztelt barátom.
– Ez az utolsó szava?
– Ez.
– Egye fene, nem bánom. Akkor hadd hallja a barátja is. Ám előbb esküdjenek meg, hogy nem árulják el senkinek.
– Mit?
– Amit most hallanak. Tudják, manapság tele van az ország vamzerekkel, csalókkal, akik alig várják, hogy kitekerjék a nyakunkat – tekintgetett körül a férfi nyugtalanul. – De rajtam nem fognak ki, én meg tudom, és meg is akarom védeni magamat.
– Kiktől?
– Az mellékes – legyintett –, a lényeg az, hogy folyton körülöttünk ólálkodnak. Látja ott azt a fazont a butik előtt? Már percek óta fixíroz. Hopp, lelépett! – lélegzett fel megkönnyebbülten. – Csak tudnám, mit akarnak tőlem a…
– Secusok? – néztünk össze Teofillal.
– Mamă virginăvii – vetett keresztet a pakombartos férfiú. – Maguk szerint az lenne?
– Jó kérdés, de most sajnos mennünk kell. Sok szerencsét!
– Rám férne, de, tuti, ami tuti, kissé én is besegítek a mázlimnak, úgyhogy vennék máris ma­guktól egy… varrógépet.
– Varrógépet? – torpant meg Teofil.
– Pontosan.
– Védekezés céljából.
– Szóval megegyeztünk?
– Gomblyukvarrót, hímzőt, pirosban, feketében parancsolja? – ironizáltam a krapekkel.
– Ne vicceljen, én gépfegyverre gondoltam. Jaj, kicsúszott a számon, pedig még meg sem esküdtek.
– Ajánljuk magunkat! – kapott észbe Teofil. – Gyere, Poli, ez a gádzsó megőrült.
– Szívtelen emberek, menjenek csak! Maguktól aztán akár agyon is verhetnek.
– Forduljon a milíciához, majd ők megvédik – ajánlottam bizonytalanul.
– Engem? Nem vagyok én képviselő, sem polgármester, sem párttitkár. Ám legyen, felejtsük el a géppisztolyt, beérem én egy stukkerrel is, és ugyanannyit adok érte, mint az automatáért – lobogtatta meg újból a bankóit. – Gondolják meg, uraim!
Esteledett. Az utcán kigyúltak a villanyok. A szél megélénkült, és kikapta a férfi kezéből a bankókat. A lódenkabátos pillanatra megdermedt, majd versenyt szaladva a széllel a pénz után iramodott.
Némán, összeráncolt homlokkal meredtünk utána.
– Vajon ki a franc lehetett? – törtem meg a csendet elsőnek. – Először provokátornak gondoltam, aztán fegyverüzérnek, de nyilván egyik sem, csak egy szegény üldözési mániában szen­vedő félnótás.
Telt-múlt az idő. Edzeni ugyan még edzettem, de már csak egyedül, miután Teofilt Bukarestbe helyezték. Később még egyedül sem, mert amint befejeztem a főiskolát, engem is elnyelt egy bákói laktanya. Ez volt az úzus akkortájt: minden végzős felső iskolai hallgatót féléves kaszárnyai kiképzésben kell részesíteni. Ez ám a megtiszteltetés! Igaz, hogy engem meg sem kérdeztek, de akkor is: a haza védelme, nemcsak kötelesség, hanem megbecsülés kérdése is egyúttal, más szóval szeretett Pártunk és Kormányunk megbízik bennem, és kezembe helyezi a román népköztársaság védelmét, ami, akárki akármit is mond, még sem semmi, az angyalát! – villant át az agyamon, amint átléptem a moldvai kaszárnya küszöbét. Na, majd meglátjuk. Lehet, hogy minden jóslat dacára tartalékos alhadnagy lesz belőlem?
1967 telét jegyeztük. Egy óra múlva bakaruhában szemrevételeztem a dormitortviii. Nagyobb körszemlére egyelőre nem vállalkoztam a zimankós idő miatt.
– Brr, de hideg van! Vajon hány fok lehet idebent?
– Tizennyolc most, tizenöt éjjel, de majd megszokod – válaszolta a hálószolgálatos.
– Hát nem lehet azt a csini gázt feljebb kapcsolni?
– Milyen gázt? Itt kandallóval fűtenek, katona – intett egy jókora kályhára, melyben pokoli tűz ropogott.
Csakhogy mit ér az egy moziterem-nagyságú hálóban, ahol akár százan is durmolnak. Vagy kétszázan? – néztem körül fogvacogva. Mindenütt ágy az ágyon, valamennyi vasból, meg egy tévé, hogy alvás előtt még meghallgathassuk a Kárpátok géniuszának legutolsó munkalátogatásával kapcsolatos híreket, miként izzik a gazdaság, továbbá adunk hálát nap mint nap az új ve­zérnek, amiért időt, fáradságot nem kímélve biztosítja Románia szuverenitását, egységét.
– Melyik az én ágyam? Alhatnék a tévé, illetve nem, inkább a tűz előtt?
– Megnézzük! – pislantott a szolgálatos a listába. – 80. számú ágy. Nem találtál, az bizony sajna ott lesz a dormitor közepén.
– De én reumás vagyok. Ha nincs elég meleg a lakásban, még a karomat sem tudom mozgatni, és mit ér egy katona kar nélkül – füllentettem, de ki nem füllent, ha úgy kívánja az érdeke.
– Dovadadix van róla?
– Nincs, ez is kell hozzá?
– Nem feltétlenül. Ha leperkálsz egy ezrest, még az alsó ágyat is megkapod. Ráadásul, csak mert olyan szimpatikus vagy nekem. Remélem, tisztában vagy vele, milyen előnnyel jár egy laktanyai alsó ágy.
– Hogyne, nagyon kedves vagy, mindössze az a gond, hogy momentán egyetlen lejem sincs.
– Nyolcszáz.
Válasz helyett sajnálkozva tártam szét a kezemet, merthogy tényleg nem volt egy vasam sem.
– Seggfej – mormogta a hálófelelős. – Itt az ágyad, itt, fent, a következményeit meg majd megtapasztalod éjszaka.
Így is történt, ugyanis éjjelre úgy lehűlt a levegő, hogy fel kellett vennem a mundért is a pi­zsire.
Reggel hatkor trombitaszóra ébredtem. Gyorsan megvetettük az ágyunkat, közben váltottam néhány szót az alsó ágyszomszéddal, egy szőke, akcentussal beszélő lengyellel.
– Marha rosszul fűtenek ebben a hodályban. Képzeld, felöltözve aludtam.
– Az elején én is, de már megszoktam. Csak vigyázz, meg ne lássa egy tisztes sem, mert ezért karcer jár.
Ágyvetés és toalett után sorakozó. A felhangzó nevekből ítélve csak ketten voltunk magyarok. A létszám stimmelt, mehettünk, ki-ki a maga szektorába, havat seperni. Hét órakor reg­geli. Hogy hány étkező működött a kaszárnyában, nem tudom. Megítélésem szerint nagyon minimális lehetett, mert csak hosszas sorbaállás után ülhettünk asztalhoz. Mire befejeztük az étkezést, kint már újabb sorok kígyóztak. Reggeli után irány a tanterem, ahol találkoztunk a tisztekkel, és ezzel kezdetét vette a tulajdonképpeni oktatás: harcászati, vegytani, térképészeti, ha­ditechnikai ismeretek stb. Ezek lezajlása után állhattunk megint sorba ebédért. Az ebédet szabadidőprogram, azt tanulószobai foglalkozás, vacsora, végül ugyancsak trombitaszóval jelzett takarodó követte.
Bajtársak. Csupa derék gyerek, akiknek többsége érdeklődéssel vetette magát a nem kimon­dottan édes, de annál több újdonságot nyújtó kaszárnyai életbe. Kivéve Stanislawot, alsó ágyas szomszédomat.
– Börtön és kaszárnya. Egyik kutya, másik eb – fakadt ki néha előttünk. – Ugyanaz a drill, kötött program, értelmetlen sürgés-forgás, vagyis olyan hely, ahol ami kerek, azt viszik a hátukon, a kockát pedig gurítják. Hogy miért gurítják? Hát hogy lekopjanak az élei, kerek legyen, és elvihessék a hátukon.
Szakállas beszólás volt, nem is nevetett rajta egyikünk sem, kommentálni azonban tüstént kommentálta egy nyúlánk, Nemes nevű srác, az a bizonyos második magyar a szakaszból.
– Gyenge hasonlat, én inkább olimpiai edzőtábornak nevezném, csak mi nem az olimpiára, hanem a haza védelmére készülünk, mert az ellenség, vagy ahogy mondani szokás, ördög sosem alszik – oktatta ki nagyképűen.
Mit dünnyög itt ez az égimeszelő? Ki itt az ellenség? Amerika, a szovjetek? Az egyik túl távol van, a másikat meg elaltatta a Dupla Gyurix után következő kondukátorxi.
– No persze, az ellenség – szóltam közbe magyarul.
– Poftim?xii – kérdezett vissza románul, és a továbbiak során is csak románul volt hajlandó beszélni.
– Bocs a kérdésért, te nem tudsz magyarul? – kérdeztem rá végül jámboran, mire sarkon fordult és otthagyott.
Hinnye, tévedtem volna? – bizonytalanodtam el. Pedig esküszöm, egyszer mintha igenis hal­lottam volna magyarul gagyogni. Vajon van ebben a vidám barakkban szász, sváb vagy valamilyen más etnikum is, például olasz, tudniillik elég tűrhetően beszéltem németül, olaszul, és szerettem volna gyakorolni is ezeken a nyelveken. Nem találkoztam ilyennel, vagy ha akadt is, nemes bajtársamhoz hasonlóan nem kötötte az orromra. Sebaj, akkor megtanulok lengyelül, föltéve, hogy ebbe Stanislaw is belemegy.
– Vagy te sem tudsz lengyelül?
– Głupi.
– Az mit jelent?
– Hülye.
Később ennél több szót is megtanultam. Fájdalom ennyivel is maradtam, mert pechemre még azon a télen egy másik laktanyába költöztettek. Pechemre? Nos, részben. A nyelvtanulásomnak ugyan lőttek, ezzel szemben normális, központi fűtéses laktanyába pottyantott a jóisten. Uram, mekkora különbség! Első gondolatom mindjárt az volt, hogy itt már nem kell angyalbőrben szunyálnom. Új hely, új emberek, szabályok, kezdhettem az alkalmazkodást elölről. Az sem gond, csak Stanislawot hiányoltam. Helyette ott termett a nemes szívű régi-új kolléga, akit, hogy, hogy nem, szintén ide helyeztek. A mindenit annak a… Majdnem elkáromkodtam magamat, jóllehet egy új típusú, szocialista kadétnak nem illik ám anyázni.
Egyik nap behívtak a parancsnokságra, töltsem ki a személyi lapomat.
– Köszönöm, elmehet.
Két nap múlva újra behívtak.
– Megmondaná, hány nyelvet írt ebbe a rovatba? – mutatott a nyelvek rovatra egy fekete bőr­kabátos elvtárs.
– Magyar, román, német… – számoltam. – Összesen tizenegyet, kérem tisztelettel.
– Ejha, maga ennyi nyelven tud, tanuló elvtárs?
Így nevezték hivatalosan az altiszti iskolák diákjait, azaz tovarăşe elev – románul.
– Ennyi nyelven írok, olvasok.
– És beszél nyilvánvalóan.
– Nem, csak írok és olvasok.
– Anélkül, hogy beszélne?
– Anélkül, hogy beszélnék.
– Jó, tegyük fel, hogy elhiszem, bár elég nehéz elhinni, viszont ha nem beszél, mi az isten csudáját tanult meg írni, olvasni?
– Hát… csak úgy rám ragadt, mert nagyon szeretem, mindig is szerettem az idegen nyelveket.
– A románt is?
– Magától értetődik, különben mért mentem volna román–magyartanárnak?
– Tulajdonképpen milyen nyelven beszél is?
– Sajnos csak németül, olaszul, és spanyolul, de ezt már csak alapfokon – tüsszentettem.
– Na zdrowie!xiii
– Dziękujęxiv – válaszoltam reflexszerűen.
– Milyen érdekes! Akkor mégis hogy válaszolt nekem most lengyelül? – csapott rám kajánul.
– Khm, elmagyarázom. Volt egy lengyel haverem. Még a másik kaszárnyából, tetszik tudni, tőle akartam tanulni lengyelül. Valószínűleg meg is tanulok, ha…
– Elég! Maga velem jön. Majd odabent nálunk magyarázhatja a bizonyítványát. Százados elvtárs, állítsa ki, kérem, a kilépési engedélyt. Ez a tanuló gyanús, ki szeretnénk a Securitatén hallgatni.
Elsápadtam. Te jó ég, már megint mibe keveredtem! De a százados arca is megrándult. Mint minden katona, ő is szívből utálta a secusokat, kb. úgy, mint a Wehrmacht a SS-t a 2. világháború idején.
– Igenis, illetve nem tehetem. A tanuló mint a román hadsereg katonája a mi parancsnoksá­gunk alá tartozik, ezért csakis mi hallgathatjuk ki, vonhatjuk felelőségre, ítélhetjük el stb. És persze akkor is csak megalapozott gyanú esetén.
– De ez nemzetbiztonsági ügy, ami minden parancsot felülír. Ajánlom, maradjon ki belőle.
Bonyolódik, bonyolódik. Ha minden jól megy, még kémkedéssel fognak vádolni – döbbent belém a felismerés. Csupán azt nem vágtam, mi köze az egésznek az idegen nyelvekhez.
– Sajnos ezt sem tehetem, mert már benne vagyok – lépett a telefonhoz a százados. – Alezredes elvtárs?… Itt Aurel Chiriac kapitány. Volna szíves az irodába fáradni? … Igen, most azon­nal. A Securitatetól keresik.
– Bocsánat, hogy én is közbeszólok, de nem tévesztenek össze valakivel?
– Mi a probléma? – robbant be pár perccel később egy alacsony, vérmes arcú főtiszt.
Jé, de hisz őt ismerem, ő a vásárhelyi katonai tanszék főnöke, Moldoveanu őrnagy. Vagy Munteanu? Passz, mindenesetre Vásárhelyen még őrnagy volt, itt meg már alezredesi rangban díszeleg.
A százados és nyomozó egymás szavába vágva tájékoztatták a kissé kopaszodó alezredest.
– Elnézést, parancsoljon! – kapott észbe a százados.
Miután minden tisztázódott, abban maradtak, hogy természetesen a Securitate rendelkezésére bocsátanak, csak ehhez a laktanyai parancsnok engedélye is szükséges, erre viszont picurkát várni kell, ugyanis a parancsnok elvtárs pillanatnyilag házon, sőt, országon kívül van.
– Szép kis zűrbe rántott minket, tanuló elvtárs. Mi a mennydörgős ménkűt kellett magának zsonglőrködni azokkal a nyelvekkel? – baltázott le az alezredes, amint megszabadultunk a se­custól, és akkorát anyázott, hogy öröm volt hallgatni.
A sztori szerencsére hepienddel végződött, mert mégsem citáltak a Securitatéra később sem. Hogy ezt az alezredesnek köszönhettem, vagy a Securitate jutott más elhatározásra, olyan rejtély, amin a mai napig is sikertelenül filózok.
Viszonylag gyorsan alkalmazkodtam a kaszárnyai élethez. Elsősorban fizikailag, hála a tornászmúltamnak, de lelkileg is, amikor rájöttem, hogy a román katonák sem olyan bárdolatlan, szívtelen alakok, mint amilyeneknek ábrázolják őket a viccekben.
– Kopogjuk le – helyeselt Roska nevű új barátom. – Azért ne felejtsd, hogy tanulók vagyunk, leendő altisztek, akikkel nem illik, mi több, egyenesen tilos úgy bánni, mint egy ră­cannalxv.
– Honnan tudod?
– Van egy-két barátom a seregben. Náluk egész más a hangnem, a koszt, kiképzés. Talán nem mindenütt az egész országban, de Bákóban igen, legalábbis szerintük.
Egyik ebéd utáni szabadidőnkben elballagtunk a kantinba. Ide szokott járni a barátom (plusz a vásárhelyi kontingens egyharmada) étrend- kiegészítés céljából. Ő étkezni, én meg nassolni, ugyanis éltem-haltam a rahatért és halváértxvi.
– Nem bírom ezt a kosztot, nem bírom – tapogatta meg a gyomrát a vékonydongájú vásárhelyi. – Már öt kilót fogytam, mióta a Kárpátok géniuszát szolgálom.
– Hogyhogy, egy ilyen exkluzív altiszti koszt mellett? – kuncogtam, és észre sem vettem, hogy egy tiszt húz el mellettem, emiatt aztán nem is tisztelegtem a komának.
– Vigyázz! – kiáltotta el magát váratlanul a főhadnagy. – Maga, látom, tanuló – bökött lekicsinylően a vérpiros tanulói válljelzésre.
– Igenis, őrmester elvtárs – vágtam magam vigyázzba.
– Őrmester?
– Százados – zavarodtam bele a rangokba.
Hiába, ilyen a természetem: valahányszor zavarba jövök, még egy őrmestert is tizedesnek titulálok, vagy fordítva.
– Maga viccel velem, tanuló? Hogy hívják?
– Nagy Pálnak, jelentem tisztelettel.
– Tehát magyar. Így már kezdem érteni, miért keveri össze a rangokat. De ettől még tudhat­ná, hogy a seregben minden tisztnek előre és esetenként díszlépésben kell szalutálni.
– Igenis.
– Akkor miért nem szalutált?
Mit felelhettem erre? Hallgattam, annál is inkább, mert ez a lóarcú mitugrász láthatólag rossz passzban van, ergo bármit felelek, abba úgyis beleköt.
– Mit végzett?
– Tanárit. Román–magyar szakon, jelentem.
– Román szakon? Ilyen hangsúllyal? Megáll az eszem komolyan. Talán abszurd kérdés, még­is meg kell kérdeznem, legalább a román vezényszavakat ismeri?
– Ismerem.
– Hadd lássuk! – vigyorogta el magát, és azon melegében ki is tesztelte. – Futólépés előre a kantinig. Ott van közel egy kőhajtásnyira magától. Kap rá oda-vissza tizenöt másodpercet.
Nekiiramodtam, de csak huszonöt másodperc alatt sikerült.
– Pihenj! Még egyszer!
Majd kiköptem a tüdőmet, míg végül harmadszorra sikerült. Reméltem, hogy ezzel vége, de ő tovább folytatta: feküdj, pihenj, tisztelegj, hátra arc… Még flotaret, mellső fekvőtámaszt is parancsolt, bár ez már túllépte a katonai vezényszavak keretét. Roska nézte, amíg nézhette, majd engedélyt kért, hogy beszéljen.
– Engedély elutasítva, viszont ha unatkozik, csatlakozhat maga is hozzája. Mi az, süket ma­ga, tanuló? Úgy, úgy, kitűnően csinálja. És most futólépés addig a pocsolyáig! Állj! – állított meg közvetlenül előtte. – Feküdj!
Egy tottyanás, és a következő pillanatban szegény barátom félig elmerült a tócsában. De csak ő, mert én bizony nem teljesítettem a parancsot.
– Tanuló, teljesítse a parancsot!
Volt eszemben. Hirtelen fejembe szaladt a vér, és meg sem moccantam. Eltelt egy perc anélkül, hogy egyikünk is szólt volna.
– Feküdj, pajtás, mert lecsuknak – súgta oda a barátom.
Gyanítottam, de valahogy belém szállt a kisördög, és csak azért sem huppantam melléje a tócsába.
– Főhadnagy elvtárs, engedélyt kérek felkelni – fordult ekkor a főhadnagyhoz.
– Maga? Maga felkelhet.
– Beszélhetnék a főhadnagy elvtárssal négyszemközt?
– Hátra arc! Futó lépésben hozzám!
Néhány perc múlva folytathattuk utunkat a kantin felé. De már csak én vásároltam rahatot.
– Mi az, öregem, elment az étvágyad?
– El a pénzem. Az utolsó baniig, meg egy csomag Kent azért, hogy ne vágjanak sittre, öcsi­kém.
Tényleg nem vágtak, csupán karcerbe, és még örülhettem, hogy ennyivel megúsztam. Ebből is látható, mennyivel magasabb szintű a modern fegyveres erők morálja.
Karcer, archaikus szóval áristom, kb. 6×6 m2, a padló kőből, nehogy hőgutát kapjunk véletlenül. A falnál hosszú lóca, a falon pedig egy jókora deszka lánchoz kötve, amit csakis éjszakára lakatoltak ki lefekvés céljából. Egy órát dideregtem a padon, majd két fegyveres őr kíséretében kivezényeltek dolgozni.
– Itt van ez a kijelölt terület. Ásson ide egy egyméteres árkot ebédig! – pattogott egy őrmester. – Megértette?
– Igenis, őrmester elvtárs!
– Jó munkát! – vigyorgott rám, és lelépett.
Tíz óra – sandítottam a karórámra. Sietnem kell, különben nem fejezem be ebédig, és akkor akár az is megeshet, hogy lemaradok a dinerről. Zárójelben szólva nem éppen így képzeltem. Azt hittem, ha egy bakát bekasztliznak, az be van kasztlizva, a továbbiak során nagyokat pihenhet, és mélázhat az élet értelmén. Csupán azt hagytam figyelmem kívül, hogy nálunk a mun­ka minden tevékenységünk alapja. Ez tett minket emberré, ahogy dicső géniuszunk mondaná, tehát dolgozni, dolgozni, dolgozni! Már majdnem kiástam a parancsolt árkocskát, amikor ismét rám förmedt mögöttem ezúttal egy százados.
– A mindenit ennek az ökörnek! Maga mi a frászt művel itt?
– Jelentem, ások.
– Kinek a parancsára?
– Azt én nem tudom. Egy őrmester parancsolta, de hogy mi a neve, gőzöm sincs, mert nem mutatkozott be nekem.
– Temesse be, de azonnal ezt a sírgödröt! Még csak az hiányzik, hogy az őrnagy elvtárs is meglássa – magyarázta az odasomfordáló őröknek. – Legyen rá gondjuk, hogy minél hamarabb megtegye, különben ma egyikük sem ebédel.
Kissé késve, de eleget tettem a parancsnak, és diadalmasan vonultam az ebédlőbe, onnan pe­dig a konyhába mosogatni, krumplit hámozni. Vacsora után holtfáradtan tértem a karcerbe. Ekkor újabb meglepetés fogadott: az aprócska fogdában zebrások nyüzsögtek. Szépen összegyűltünk, annyi szent, hiszen a reggel még egymagam ücsörögtem a keskeny fapadon. Most már leeresztették az „ágyat” is. Nyolcan préselődtünk szorosan egymás mellett, mint a halak a konzervben. Egynek azonban még így sem jutott hely. Szóltunk a smasszernek, vigye valamelyikünket más zárkába.
– Szó sem lehet róla, ez van, találják fel magukat – vonogatta vállát blazírtan. – Aludjon egyi­kük a lócán. Én találjam ki helyette?
– Kérem, mibe kerül ez magának, hiszen egy lócán nem lehet aludni – kérlelte egy nagy szemű, madárcsontú fiatalember.
– Nekem semmibe. És magának?
– Ezt hogy tetszik érteni?
– Hát csak úgy, hogyha ennyire megértő, aludjon maga a fapadon. Én nem ellenzem, és, gondolom, a többi sem – kacsintott a többi felé a cellát felügyelő katona.
– Jaj, ne legyen ilyen kőszívű ehhez a fiúhoz – simogatta meg a srácot egy lányos képű cellatárs. – Nagyon jól megvan ő itt közöttünk.
– Meg nem is lenne méltányos – dörmögte basszus hangon valaki. – Szerintem sorsoljunk! Bízzuk a szerencsére, ki szunyál ma éjjel a szakállszárítón.
Tavasz lévén már nyoma sem volt a téli hidegnek, ennek ellenére bizony fáztunk a vékony pléd alatt, ezért aztán még szorosabban húzódtunk egymáshoz. Bocs a megjegyzésért, elvtársak, legalább egy matracot teríthettetek volna a deszkára. Éjfél körül halk nyöszörgésre ébredtem. Mi ez, ember vagy patkány? Rövid ideig csend, majd crescendóba csapott a vinnyogás. Ember volt, de arra, hogy ki, és miért nyöszörgött, már nem tudtam rájönni.
– Hé, csend legyen, a hétszentségit az anyádnak! – csattant fel dühösen a basszus hangú kolléga, mire az előbbi nagy szemű srác vágódott le a deszkáról.
– Istenem, ó, istenem, tisztátalan lettem – térdepelt a kőpadlóra. – Bocsásd meg a vétkeim, de nem védekezhettem ellene.
– Mi az, mit óbégat ott az a nyavalyás? – kérdezgették pislogva itt-ott a fogdában.
A nagy szemű elnémult, ám esze ágában sem volt visszafeküdni, erre ismét megnyugodtak a kedélyek. Ezt használta ki a lócán fekvő, odasurrant a deszkához, és lassan, óvatosan helyet szorított magának a társai közt.
Május elsejétől számolni kezdtem a napokat. Állítólag 25-én kapjuk ki az obsitot. Csak nehogy közbejöjjön addig valami. De hát mi a fene jöhetne? Eddig még nem vertem meg egyetlen tizedest sem, a parancsokat betartom, fegyverrel tudok bánni, bár ez utóbbiban akad némi kivetnivaló: rosszul látok, különösen sötétben. Farkasvakságom volt, vagy csak a szemüvegem rendetlenkedett? Na, ezzel aztán senki sem törődött. Pedig csak egy szemorvoshoz kellett volna küldeniük. Nem küldtek, inkább felmentettek a kötelező lőgyakorlatok alól. Ennek örültem is, meg nem is. Az éjszakai lőgyakorlatokért kétségtelenül nem rajongtam, előmenetelem szempontjából azonban még sokat jelenthet – mérlegeltem, elvégre a lövészet a harci kiképzés alfája és ómegája. Aztán eszembe jutott Teofil. Ő sem látott rendesen, vagyis úgy nézett, mint Pilátus macskája: egyik szeme hajszra, másik szeme csára. Mégis őt szemelték ki lőtéri gond­noknak. Mellesleg Leonardo da Vincit, Csontváryt sem zavarta a kancsalság, miért zavarjon hát engem, egy egyszerű alhadnagyjelöltet? – higgadtam le, és azontúl fütyöltem az egészre. Csak akkor estem pánikba, amikor egy délelőtti gyakorlat során a hegytetőn felejtettem a géppisztolyom.
– Nem akarok károgni, de ebből dutyi lesz – riadozott Roska barátom. – Egy év, kettő, ha szerencséd van, utána meg még kettőt lehúzhatsz, de akkor is csak szimpla răcanként. A reguláris seregben – tette hozzá részvéttel.
Ismerős prófécia. Már Vásárhelyt is ezzel riogattak, és itt ráadásul még börtön is várhat rám. Igazi börtön, nem karcer, ami nagy különbség. Már most mit csináljak? Jelentsem be az esetet? A szabályzat szerint okvetlenül és azonnal referálni kellene a dologról. Ennek ellenére kivártam. Nem, nem csodára, abban én nem hittem, hanem csak úgy, minden ok és cél nélkül. Eljött az ebédidő, és nekem alig csúszott le pár falat a torkomon. Folyton azon rágódtam, mi történik, ha teszem fel, fegyvercsempészéssel vádolnak. Délután a különböző fegyverek típusait, alkatrészeit és tisztítását tanulgattuk.
– Magának, hol a fegyvere, tanuló?
– Bocsánat, elkapott a hasmars. Engedélyt kérek kimenni a vécére.
Mások ilyenkor szoktak rókázni. Én kivételesen alul szabadultam meg az ebédtől. Szédelegve bújtam elő a mosdóból, és majd hanyatt vágódtam, amikor szembetalálkoztam Roskával, akinek a vállán két gépfegyver is sötétlett.
– Most jövünk a hegyről, ott találtam ezt a Kalasnyikovot – lihegte. – Nem a tied véletlenül?
Május 22. Még három nap, és addio Bákó, laktanya! Izgalmas kalitka volt, megtiszteltetésnek éreztem benne lakni, szolgálni, de azért a kalitkán kívül is van ám élet, ugye, elvtársak. A vizs­gáimat, hál’ istennek, akarom mondani, Pártunknak és Kormányunknak, letettem, és nemsoká­ra a mundért is leteszem, jaj, csak jönne el már ez a pillanat!
– Ma utoljára vállalnak éjszaki őrséget, méghozzá önkéntes alapon – jelentette be a szakaszparancsnok. – Holnaptól azonban sem gyakorlatok, sem órák nem lesznek. Szabadon jöhetnek-mehetnek, szinte minden obligáció nélkül, bár egyelőre még csak idebent.
– Éljen!
– Ezt követően megkapják a katonakönyvet, és az utolsó zsoldjukat. Tudom, nem sok pénz, ám tartalékos alhadnagyként ennél sokkal, de sokkal többet kaphatnak, amennyiben egyikük-másikuk továbbra is a seregben szeretne szolgálni. Van ilyen?
Nem akadt. Ötven katonából egyik sem dédelgetett hasonló álmokat.
– No csak, hát ennyire vonzza önöket a katonaság?!
Valahol a szakaszból halkan felcsendült Románia (2.) nemzeti himnusza.
– Pihenj! – nyomott el egy ásítást a parancsnok. – További kellemes jó napot!
– Erőt, egészséget!
Éjjel mindenki sietett a kijelölt őrhelyre. Nekem a harckocsikra kellett vigyáznom, de nem ám a tankban, hanem kint a szélben, hidegben. Egy darabig álltam is a sarat keményen, aztán gondoltam egyet, és bemásztam egy olyan tankba, ahonnan szemmel tarthattam a környéket. Ez persze tilos volt, de mit változtat ez a lényegen, mármint azon a parancson, hogy éberen őrizzem azt a mintegy húsz tankot, amit az én gondjaimra bízott a román hadsereg? Végül is azt teszem, nem is surranhat erre még egy egér sem anélkül, hogy meglássam, az tutifix. Éjfél körül két alakra lettem figyelmes.

– Állj, ki vagy? – ugrottam ki a tankomból.
– Ellenőrzés.
– Jelszó!
– Strucc. Megkérdezhetem, mit kerestél abban a harckocsiban? – kérdezte kettőjük közül a magasabb.
Ezt a kellemes meglepetést, hiszen ez az én Nemes nevű kedves kis földim!
– Semmit, csak úgy bekukkantottam, mert… izé… eddig még sohasem láttam egy tankot sem belülről.
– Úgy, tehát csak bekukkantottál?
– Igen, de csak egy pillanatra! – váltottam át reflexszerűen románról magyarra.
– Mit mond? – érdeklődött az alacsonyabb?
– Mit tudom én! Nem is érdekel, az viszont tény, hogy ez az ember elhagyta őrhelyét, és be­mászott a tankba aludni.
– A-lud-ni? – hápogtam.
– Enni, melegedni, mit számít, a lényeg az, hogy nem volt a kijelölt őrhelyen, amit nekem kötelességem jelenteni. Jelentem is, abban biztos lehet, katona. Az ellenőrzésnek vége. További éber őrködést!
– Ó az a magasságos…! Menj hát és jelentsd, de gyorsan, még mielőtt lelőlek – kiáltottam utána az utolsó három szót megint csak magyarul.
Hű, ezt nem kellett volna! Még a végén komolyan veszi a fenyegetést, és ha erről is referál, nekem duplán annyi, mert ha valamivel nem viccelnek a seregben, az éppen az ilyesforma fenyegetés.
Reggel átadtam a szolgálatot, és vártam, hogy bekísérjenek a karcerbe. Vagy fegyházba? Mindjárt elválik. Mi az, egyikbe sem kísérnek? Hát akkor nyomás reggelizni. Eszerint mégsem jelentett fel az atyafi. De miért is jelentett volna? Tulajdonképpen már arra sem emlékszem, miért is haragszunk mi egymásra. Még az sincs kizárva, hogy tévedtem, és mégsem magyar a kolléga, így azt a bizonyos fenyegetést sem érthette.
Utolsó nap. Immár bármelyik percben kiadhatják az obsitot, ahogy valamikor a katonai elbocsátó levelet nevezték. Teltek az órák. Már minden bajtársam távozott, csak velem nem foglalkozott a kutya sem. Másnap tíz óráig, amikor végül is jelentkeznem kellett az alezredesnél.
– Ej, ej, katona, de nagyot csalódtam magában. Már megint mit művelt? Van fogalma róla, hogy ezért börtön jár? – tért egyenesen a lényegre.
– Miért, alezredes elvtárs?
– Na, ne adja nekem itt az ártatlant. Maga elhagyta az őrhelyét, és amikor erre rájöttek lelö­véssel fenyegette meg az ellenőrt.
– De…
– Így történt, vagy nem így történt?
– Igenis, vagyis nem egészen, mert…
– Fogja be a száját és hallgasson! Milyen katona maga, Nagy elvtárs? Először megtagadja egy százados parancsát, aztán elhagyja az őrhelyét, és még annyi bátorsága sincs, hogy mindezt bevallja. Igazán, nem is tudom, mit csináljak ezek után magával: hadi törvényszék elé állítsam, vagy sorozzam be a seregbe? Maga melyiket választja?
Elfehéredettem. Szegény világ, vetett ágy, mit lehet erre felelni?
– Nix? Most nyissa ki a száját, katona! Nem megy? Na, majd válaszolunk mi maga helyett. Lelépni! Várja meg, amíg ismét behívjuk.
Vártam, egy órát, kettőt. Nem hívtak be, és utána sem két napon keresztül. Úgy jártam-kel­tem a kaszárnyában, mint egy kísértet. Sehol egy barát, ismerős. Messze járnak már azok, ki-ki otthon vagy baráti körben mesélgeti élményeit az itt töltött izgalmas időkről, miközben én már sem enni, sem aludni nem tudok. Ekkor rendelt magához ismét az alezredes.
– Meghánytuk-vetettük pro és kontra a dolgát, és a következőképp határoztunk. Tekintettel arra, miszerint minden vizsgája sikerült, bár lövészetből éppen csak, hogy átcsúszott, és azt a bizonyos fenyegetést sem gondolta komolyan, felfüggesztjük maga ellen az eljárást. Tessék a katonakönyve, és jó utat, őrmester elvtárs.
A hírre, szégyen, nem szégyen, kiszökött a könny a szememből. Az alezredes megütközve bámult rám.
– Maga sír? Látja, most megint meglepett. Vegye tudomásul, őrmester elvtárs, hogy egy katona sohasem pityereg. Egy katona véd, őriz, és megpróbál mindvégig erős maradni. Értette? Erős, bátor és leleményes, mert csakis így szolgálhatja sikerrel a Pártját, hazáját, élén minden idők legbölcsebb vezérével, Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Menjen, tűnjön el innen, míg meg nem gondolom magamat!
Úgy suhantam ki az ajtón, mint a nyíl, és csak odakint jutott el a tudatomig, hogy az alezre­des őrmesternek titulált. Nézem a könyvet: sergent major. És? Amiért valaki csak őrmester, at­tól még nyugodtan védheti és őrizheti a hazáját, nem igaz?

P. Nagy Pál

1 Román miniszterelnök (1961-74).
2 Román titkosrendőrök.
3 Hadnagy. (rom)
4 Odin! Odin! Hogy vagy, drágaságom? (rom.)
5 Fogalmam sincs. (rom.)
6 Viszontlátásra! (or.)
7 Szűzanyám! (rom).
8 Hálótermet. (rom)
9 Igazolás (rom.)
10 Gheorghe Gheorghiu-Dej.
11 Vezető. (rom.)
12 Tessék? (rom.)
13 Egészségére! (lengy.)
14 Köszönöm. (lengy.)
15 Újonccal, regrutával. (rom.)
16 Török édességek.