A Szörny létezéséről keringő hírek, a bizonyítékok mind merészebb hamisításai közrejátszottak abban, hogy a tudomány bizalmatlan volt a megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok irányában. Minél nyilvánvalóbbnak tűnt egy-egy észlelés, annál bizonyosabb volt, hogy turpisság áll mögötte. A valós tények mindig szerényebbnek bizonyultak.
A helyzet komikumára jellemző az a meglepő történet, amelyre 1973 nyarán került sor, amikor a Loch Ness partjain feltűntek a japán „kutatók” is.
„Szeptemberben egy csapat szörnyvadász érkezett Tokióból, nyomukban a japán sajtó képviselői. A nagyközönséggel elhitették, hogy japán technológiával és leleményességgel kezdenek a rejtély megoldásához. Nem így történt. Egy Yoshio Kou nevezetű impresszárió vezette az expedíciót; »első számú lokátorszakértője« egy hölgy volt, aki — mint kiderült — annakelőtte énekesnőként kereste a kenyerét egy tokiói nightclubban… A japánok jól érezték magukat; élvezték, hogy rájuk irányul hazájuk és más országok sajtójának a figyelme; odaadóan alakították a szerepüket, azután néhány hónap múlva hazaosontak; jókat túráztak a Felföldön. Tokióba visszatérve Kou úr kijelentette, azon gondolkozik, hogy legközelebb melyik »nagy kalandot« derítse fel.”
Nyxilván: a japánok kutatási célja a népszerűséghajhászás volt…
Közben a szörnykutatásra alakult intézet, anyagi alapok híján – mivel nem sikerült cáfolhatatlan bizonyítékokkal szolgálni -, felszámolódott, s újra a személyes vállalkozásokra helyeződött a hangsúly.
Witchell könyvében választ keres arra is, mi motiválta anyagi erőfeszítésekre a szörnyekben hívő kutatókat? Tim Dinsdale, az egyik legsikeresebb szörnykutató így nyilatkozott neki:
„Először is az, hogy a Ness-tó ügye elvi kérdés is: az igazságért harcolunk, és ez már magában is elég ok a kutatásra.
Meg persze érdekel ez a rejtély, és az, ahogy az egész jelenség tükrözi az emberi viselkedést. Újra és újra ugyanúgy reagálunk az efféle dolgokra. Különösen a tudósvilág viselkedett úgy, ahogyan mindig is szokott, ha olyan dolgokkal szembesül, amelyekre nincs kész, azonnal érthető magyarázat.”
Miben áll ez a viselkedés? Abban, hogy csak olyan kérdésekre keresik a választ, amikről úgy gondolják, meg is tudják válaszolni.
„ »Először is az, hogy a Ness-tó ügye elvi kérdés is: az igazságért harcolunk, és ez már magában is elég ok a kutatásra.
Meg persze érdekel ez a rejtély, és az, ahogy az egész jelenség tükrözi az emberi viselkedést. Újra és újra ugyanúgy reagálunk az efféle dolgokra. Különösen a tudósvilág viselkedett úgy, ahogyan mindig is szokott, ha olyan dolgokkal szembesül, amelyekre nincs kész, azonnal érthető magyarázat…«
A Loch Ness-jelenség az utóbbi ötven évben folyamatosan irritálja a zoológusokat. Ahelyett, hogy szembenéztek volna vele, mindvégig hátat fordítottak a problémának, s néhány esetben azzal próbálták palástolni tudatlanságukat, hogy a tényeket semmibe vevő, zavaros nyilatkozatokat tettek. Philip Slalker, az első olyan profi újságíró, aki 1933 októberében írt a »Szörnyről«, s később is a téma egyik legbölcsebb szakírója maradt, 1957. március 30-án azt írta a Weekly Scotsman hasábjain: »Ha az orvostudomány is oly kevés vállalkozószellemmel és merészséggel rendelkezne, mint amennyiről a tengeri állattan tudorai tesznek tanúbizonyságot a Loch Ness-tó állatával kapcsolatban, akkor az Aranypart még mindig a Fehér Ember temetője lenne, a vakbélgyulladást halálos kórként tartanánk számon s a tuberkulózis is több millió áldozatot követelne Nagy-Britanniában.«
A megfigyelések akkor kerültek új megvilágításba, amikor helentkeztek olyan szemtanúk, akik szemtől szembe kerültek a Szörnnyel, méghozzá a szárazföldön!
1973-ban történt… Richard Jenkyns, egy nyugdíjas földműves volt az egyik „szerencsés” kiválasztott. Beszámolójából idézünk:
„November 10-e, szombat volt, délelőtt 11.45. Viharos volt az idő, erős északnyugati szél fújt, és két láb magasra csaptak a hullámok a tavon… A töltésen álltam körülbelül tíz yardnyira a parttól, húsz lábbal a víz szintje fölött.
Nagy zajjal beindítottam az egyik traktort, és majdnem közvetlenül ez után hatalmas csobbanást hallottam, mintha valaki hasast ugrott volna a felső fedélzetről… Leszálltam a traktorról, és odébb mentem, hogy lássam a tavat, de semmit sem vettem észre. Néhány pillanat elteltével újra kinéztem a vízre, és akkor egy lehajló ág szépen keretbe foglalta a képet — tíz-tizenöt lábnyira a parttól megláttam egy (első látásra) halra emlékeztető tárgyat, amely nagyon lassan, de határozottan kifelé emelkedett a vízből, míg végül megállt, ekkor a legmagasabb pontja körülbelül tizennyolc inchcsel emelkedhetett a felszín fölé; azután nem sokkal később megint emelkedett vagy két lábnyit. Akkor rövid ideig teljesen mozdulatlannak látszott, azután lassan elindult előre, majd lassan elsüllyedt. Körülbelül negyven yardnyit haladhatott. Akkor fogtam csak fel, hogy a fenevadat láttam; egészen összezavarodtam. A szó szoros értelmében bizsergést éreztem a tarkómon.
Fekete vagy barnásszürke színe volt, a bőre sem nem durva, sem nem fényes vagy puha; talán a »matt« szó illene rá a leginkább. Körülbelül kilenc inch átmérőjű lehetett, uszonyokat, kopoltyúkat nem láttam. Mintha nagyon nagy pikkelyek lettek volna a fején, de ez inkább csak sejtés. Egy legalább kilenc láb hosszú, jókora szájnyílást is láttam, erősen összeszorított ajkakkal; a száj középpontja fölött pedig talán egy kis, fekete szemet vagy egy légzőnyílást… nem kígyóra hasonlított; inkább az egész egy olyan cső benyomását keltette, amely felül elkerekedik egy kicsit.”
Azok, akik hittek Nessie létezésében, különféle elméleteket dolgoztak ki arra nézve, hogyan kerülhettek a nagy testű állatok a szárazföld kellős közepén található, zárt tó vizébe?

(Folytatjuk)